SO(R)S

Még valami én

Játssz még

 

Játszd velem ezt a nótát,

Írhatunk közösen strófát.

Amikor a lelkünk összeér

Születhet gyönyörű
költemény.

 

Fogd a gitárod, játssz
nekem,

Érintsd meg vele lelkemet!

Nézz a szemembe mélyen,

Hazudd, jól vagy, mint
régen!

 

Nézd meg az eget,

Tiszták a csillagok.

Megtörik a jeget,

Lassan felolvadok.

 

Fogd hát a gitárod, pengess!

Lelkünk szabadon repdes,

Fent a csillagok között

Tisztaság van és öröm.

 

Játssz, játssz a lelkemen,

Olyan ez, mint egy
szerelem.

Nézünk az égre föl,

S mindkettőnk szeméből

Eltűnik már a félelem.

 

 

Láss velem

 

Én látok, te látsz.

Én várok, te vársz.

Te hátra nézel,

Én löklek két kézzel,

És hiába nézel,

A jövő az, amire vágysz.

 

Menj tovább utadon,

Meglesz a jutalom!

Rád jobb élet vár,

ahol senki sem bánt!

 

Felnősz, megérted.

Gyermeked véded,

Nem nézel hátra már,

Mert tudod, jobb élet vár rá!

Segíted, félted,

És csak reméled,

Örökségül csupa jót hagytál
rá!

 

Látja majd,  nem várja,

Megéli és kizárja,

Soha nem néz hátra.

Megtanul szeretni,

A rosszat feledni,

A jelenben élni,

A jövőbe nézni,

Nemet mondani néha igen
helyett.

 

Boldogan kelni,

Egyet szeretni,

Szeretve lenni,

Mindig nevetni,

Gyermekednek tanítsd meg ezt!

Valami ÉN

 

Vezess

Nincs
több dal a fejemben,

Legyél
TE a helyemben,

Vidd
tovább a keresztem,

Sorsom
kezedbe tettem.

Csak
előre vezess,

S
velem együtt nevess.

Lépésről-lépésre
haladok,

Különben
a múltban ragadok.

Nem
nézhetek hátra,

Ott
démonok várnak,

Falak
közé zárnak,

S
mély sebeket rágnak

Lelkemen…

Vezethetsz,
szerethetsz,

Keresztem
letettem.

Egy
lehetsz velem,

Csak
neked engedem!

Fájdalmam
átadom,

Megyek
az utadon

Veled
tovább…

Életjel

Hiába
a lassan megérkező tavasz, nem érzem úgy, hogy a természettel
együtt én is felélednék. Folyamatosan hullámzik a hangulatom,
amit próbálok napról-napra szinten tartani, hogy legalább a saját
környezetem ne mérgezzem a pesszimista gondolkodásommal. Minden
reggel eldöntöm magamban, hogy akkor is nyugodt maradok és
megoldok mindent, ha ezt rajtam kívül senki nem támogatja, és
öntik a szart a nyakamba. Túlélni mindent, lépésről-lépesre
haladva. Minden gonddal akkor foglalkozni, amikor eljön a pillanat,
hogy nem odázhatod tovább és meg kell oldanod. Nem agyalni előre,
nem tervezgetni. Még én is tanulom ezt, hogy be is tudjam
tartani:) Feleslegesen játszod le a fejedben a jeleneteket előre,
soha nem történnek úgy a dolgok, ahogy elképzelted. De mégis, ha
valamennyire felkészülsz rá, legalább kapsz egy irányt, amit
megpróbálhatsz tartani.

Annyi
mindent kellene elmesélnem, de folyton elszalasztom a pillanatokat,
hogy leírjam őket. Akkor szeretnék írni róluk amikor
megtörténtek velem, mert az adott szituációkból fakadó
érzelmeim az idővel megkopnak, feldolgozódnak. Attól tartok, hogy
később leírva már csak tényszerű írás lesz belőle, és nem
tudom igazán hitelesen leírni úgy, hogy lásd mögötte az embert,
aki én vagyok.

Ezért
van az, hogy kevesebbet írok. És ha írok, akkor annak tényleg
súlya van, olyan dolog történik velem, amit így tudok feldolgozni
vagy segít benne, hogy átgondoljam és átértékeljem. Mivel
érzem, hogy sokan gondoltok rám és hallanátok már felőlem,
ezért megpróbálom összegezni az azóta lezajlott eseményeket.

A
nagy családi megbeszélésünk utóhatása: A vitánkat úgy zártuk
le, hogy javasoltam Ritának (Peti testvérének a barátnője),
oldjuk meg felnőttek módjára. Lépjünk túl a problémáinkon,
kezdjünk új alapokkal. Hozzunk szabályokat, amik elősegítik az
együttélésünket, osszuk be a háztartási teendőket, hogy ne
legyen később ismét egymás fejéhez vagdosás belőle.
Megegyeztünk, rábólintottunk, bocsánatot kértünk. Én tényleg
elhittem, hogy a megbeszéltek szerint élünk tovább egymás
mellett, viszonylagos békében. Erre másnap kaptam a telefont
Petitől, hogy tudok-e róla, hogy Ritáék költözködnek, mennek
albérletbe. Nagyon haragudtam rájuk, mert az egész
„megbeszélésünk” értelmetlenné vált. Több hét eltelt
azóta, hogy külön költöztek. Eleinte furcsa volt, és érdekes,
feszültséggel teli helyzeteket is hozott az új felállás. Főleg,
hogy haraggal és vita után mentek el. Meg kellett tanulnom, hogyan
kell elengednem a haragomat, kompromisszumot kellett kötnöm sokszor
még saját magammal is.

Úgy
gondolom, hogy egy ember folyamatosan fejlődik. Ha elég okos hozzá.
Nem ragadhatunk meg azon a szinten, ahová egyszer elértünk. Nem
dőlhetünk hátra, és mondhatjuk azt, hogy „Ilyen lettem, ezek a
jellemvonásaim, fogadjatok el így!”

Nagyon
sok olyan helyzetbe kerülsz az életed során, hogy önvizsgálatot
kell tudnod tartani. Rajtad áll, hogy kritikus szemmel, változásra,
javításra készen teszed ezt, vagy saját magaddal szemben elnéző
és megengedő vagy-e. Mindkettő járható út. Az utóbbi a
kikövezett, a kényelmesebb út. Én a nehezebbet választottam.
Tanulni kell a változást, figyelned kell magad akár a mások
szemével is. Éled a mindennapjaid, lépésről-lépésre haladsz. A
változás nem feltétlenül jelent rosszat! Rajtad múlik, hogy mit
tanulsz és hasznosítasz belőle, hogy jobb ember legyél…

Pedagógia és pánikroham

 Ezt a levelet (a tartalmából ki is fog derülni) Fanni osztályfőnökének szánom. Jövő héten kedden családlátogatásra jelentkeztek be hozzánk! Úgy érzem magam, mint akinek megkérdőjelezik a gyerekéhez való jogát, fel akarják mérni a körülményeit, és eldönteni HELYETTEM, hogy van-e szüksége a gyerekemnek pszichológus segítségére. 

Igen, vannak problémák
Fanni idegeivel mostanában. Szeretném eloszlatni azt a tévhitet,
ami a te fejedben él a mi kapcsolatunkról egymással. Nem tartom
magam elvakult szülőnek, látom a gyerekem hibáit és gyengeségeit
is. Ismerem őt és törődöm vele. Bármit meg tudunk beszélni
egymással, de nem teszem pokollá az életét a folyamatos kontroll
alatt tartással. Teret hagyok neki kicsi korától kezdve, de mindig
ott vagyok amikor szüksége van rám. Nem kell pszichológusnak
lennem ahhoz, hogy megértsem a folyamatot, ami a mostani helyzethez
vezetett nála.

Ahhoz viszont, hogy te
megértsd adok Fannihoz egy kis segítséget. Neked ő csak plusz egy
fő az osztályban, nekem pedig egy olyan ember, aki meghatározó
szereplője az életemnek. Kihangsúlyozom, hogy csak azért teszem
ezt, mert úgy gondolod nem vagyok túl közlékeny és segítőkész.
Ezt már visszahallottam, tehát nem a fantáziám szülte mondat.

Fanni rendelkezik egy
olyan tulajdonsággal, ami sajnos végigkíséri és sokszor
megkeseríti majd az évek folyamán az életét. Nevezzük
empátiának, vagy túlfejlett érzelmi intelligenciának. Ezen kívül
nem tudja feldolgozni az igazságtalanságot sem.

Elég nehéz csomagot
kapott ezzel, amit meg kell tanulnia kezelni.

Például ha a barátnői
összevesznek egymással, hiába nem őt támadják, az ebből adódó
feszültség a fentebb említett okok miatt benne csapódik le.
Lehet, hogy egy óra múlva már szent a béke az érintett felek
között, de Fanni még este is ezen gondolkodik, meghatározza a
hangulatát is.

A természetéből
fakadóan megérzi azt is, ha valaki haragszik rá vagy másképp
kezeli őt, mint a többi embert. Ki sem kell ezt konkrétan mondani
neki, elég egy pillantás vagy egy elkapott hangulat a másik fél
felől.

A többi ember legyint
erre, továbblép vagy észre sem veszi. Az én lányom lehet, hogy
hetekig ezen kattog.

Az esetleges
„pánikrohamai” önkéntelen testi reakciók részéről az
elfojtott indulatokra, a sok felgyülemlett feszültségre, a lenyelt
igazságtalanságokra.

Az utóbbi időben
összesűrűsödtek a dolgok, amik kiváltották nála ezt a fajta
testi tünetet.

  1. A továbbtanulással
    járó feszültségek. – Igen, átbeszéltünk és megbeszéltünk
    mindent ezzel kapcsolatban. Neki már az is külön stressz volt,
    hogy a többiek mind tudják mik akarnak lenni, úgy érezte, hogy
    egyedül ő bizonytalan és fogalma sincs, milyen pályát
    választana, hiszen annyi minden érdekelné. Ahogy kitöltöttük
    és eldöntöttük, hová megy tovább, nagyon megkönnyebbült. De
    addig ez a téma heteken-hónapokon át foglalkoztatta és őrlődött
    miatta.

  1. Ami egyértelmű
    dolog, ha több barátnő tartozik össze, az állandó harc egy-egy
    fél között. Hiába nem volt minden kisebb összezördülésben
    érintett, minden egyes csatározást a lelkére vett és próbálta
    elsimítani a problémákat.

Valószínűleg
nevetségesen kis dolgoknak tűnnek ezek egy felnőtt szemével, de
úgy gondolom, hogy egy kamasz gyerek életében az ilyen apró
dolgok azokban a pillanatokban életbe vágó fontosságúak.

  1. Volt egy elég csúnya
    összeveszés az egyik hétvégén az apja és a bátyja között.
    Kiabálással és egyéb dolgokkal, aminek Fanni éppen részese
    lett. Bár csak 3. félként volt jelen, de az ott történtek már
    önmagukban is nagyon fájdalmasan érintették, amire még nagyobb
    sajnálatomra másnap itthon is rátett még egy nagy családi
    megbeszélés, vita. Ezt külön-külön is nehéz lenne
    feldolgozni, de még fel sem ocsúdott az egyikből, már jött a
    másik. Ez a két nap volt az utolsó csepp Fanni poharában. A
    kamaszként megélt hétköznapi gondok tetejébe valóban nem
    hiányzott neki ez.

  1. És akkor még
    beszélhetünk rólad is. Van pár dolog, amit már régóta el
    szeretnék mondani neked, de mivel védtem a gyerekem az esetleges
    ebből fakadó hátrányoktól, eddig nem tehettem meg. Azonban
    Fanni „rohamai” ráébresztettek, hogy nem szabad így
    mérlegelni, az első és legfontosabb dolgom szülőként, hogy
    mindenféleképpen kiálljak a gyerekem mellett.

Nem ismered ezeket a
gyerekeket, pedig 4 éve hívhatod magad az osztályfőnöküknek. Az
első évben még meg is volt benned a lendület, a tettrekészség,
a segítőkészség, a vágy, hogy egy igazán klassz
osztályközösséget hozz össze belőlük. Tudom, hogy sok a fiú
ebben az osztályban, és sejtem, hogy az átlagnál több gondod van
velük ebből fakadóan. Ahogy teltek az évek, úgy adtad fel a
célodat ami megvolt benned, mikor megkaptad őket. Alábbhagyott a
lelkesedésed és mára odáig jutottál, hogy minél előbb el
szeretnéd ballagtatni őket.

Pedagógusként elkövettél
számtalan hibát, amit emberként nem rónék fel neked, de mivel
ezt a szakmát választottad, óriási felelősséged van több
gyermek életének, fejlődésének alakulásában. Osztályfőnökként
ez a felelősség pedig még nagyobb.

Ha azt gondolod, hogy a
Fanni napokban előjött reakciója csak és kizárólag az itthoni
légkör és a mi gyerekkel való bánásmódunk következménye,
akkor javasolnám, hogy nézz mélyen magadba is.

Úgy érzed, soha nem
kivételezel senkivel? Minden gyereket az osztályban egyformán
kezelsz? Nincsenek kedvenceid? És olyan gyerekek, akik tehetnek
bármit, te már elkönyvelted őket problémás, kezelhetetlen
gyerekként és ehhez mérten is viszonyulsz hozzájuk?

Értem én, hogy nem
könnyű pedagógusnak lenni. De úgy gondolom, hogy feltetted erre
az életed, a hivatásod kellene legyen, és bármennyire nem
egyszerű, minden gyereket egyenlőként kell tudnod kezelni. Hatalom
van a kezedben, irányítod a mindennapjaikat, alakítod a
gondolkodásukat. Nem véletlenül mondják, hogy az iskola a
gyerekek második otthona. Az osztályfőnöknek ha úgy tetszik,
második szülővé kell válnia, és ahogy én szülőként nem
rangsorolnám a gyerekeim, egy tanárnak sem szabadna így
cselekednie.

Milyen érzést kelt a
gyerekekben szerinted, ha a szülőknek kell eldönteni a
papírgyűjtés vagy az osztálykirándulás kérdését?
Meggyengíted ezzel a saját és a gyerekek pozícióját is. Ha
osztályközösséget akarsz létrehozni, akkor ezt hangoztatni is
kell, nem a széthúzást erősíteni. Persze meg lehet szavaztatni
velük a dolgokat, de ha a szavazás nem vezet eredményre akkor
neked kell döntened. Ezért vagy te a felnőtt. És ezért vagy te a
pedagógus.

Elmondom én, hogy mit
éreznek az osztályodban a gyerekek. Legalábbis a nagy többség.
Úgy érzik, hogy téged nem érdekel ez az osztály, csak nyűg a
nyakadon a sok plusz feladat, inkább elhárítod magadtól a
döntéshozatalt, nem állsz ki mellettük, leadod az óráidat, mert
muszáj, de a lelkesedés, ami eleinte jellemző volt rád, már
régen hiányzik. Ha gond van velük lekiabálod a fejüket, de
megoldást vagy segítséget nem nyújtasz feléjük. Ezt érzik ŐK.

Az én gyerekem pedig azt
érzi, hogy valami miatt megharagudtál rá, és azóta még a
tekinteted is más, mikor ránézel. Nem tud olyat mondani vagy
tenni, hogy az elég jó legyen. Kiteszi a lelkét, jelentkezik a
plusz feladatokra, elmegy versenyekre, ha kell bent marad suli után,
mégsem változik vele szemben a hozzáállásod. Lehet, hogy nem a
te tantárgyad a kedvence, nem is teljesít belőle túl jól,
viszont van számtalan egyéb dolog, amiben kitűnik a többiek
közül. Én elfogadtam, és nem követelem meg tőle, hogy mindenből
kitűnő legyen. Talán itt lenne az ideje, hogy te is megtanuld
elfogadni: minden gyerek másban jó, de attól hogy valamiben
gyengébb, még nem kevésbé értékes ember.

Amiért az egyenlő
bánásmódot emlegettem az előbb, azt jól példázza a mostani
eset is, ami után Fanni rosszul lett. Először is megjegyezném,
soha nem bántottam és nem is fogom, ha rosszabb jegyet kap. Viszont
ő annyira lelkiismeretes, hogy már egy hármasnál úgy érzi,
csalódást okoz nekem, és ezt nagyon nem szeretné.

Amire még céloztam, az
igazságtalanság. Amit szintén nem tud helyén kezelni, szívesen
elmondaná a véleményét, ha nem tartana a következményektől.
Mivel azonban hallgatnia kell, előbb-utóbb azt érzi megfullad a
sok ki nem mondott szótól.

Kettest kapott. Rendben is
van, ha így teljesített és ennyit érdemelt nem szólok érte.

Ő sem idegesítette volna
fel magát ennyire, ha nincs ott egy másik gyerek, akinek a
matematika eredménye szintén kettest ért, de szépen fel lett
tornázva négyesig, mivel elvitte valakinek a leckét amikor az
beteg volt.

Úgy gondolom, ha valaki
kettest kap matekból, azt a matematika tudására vagy nemtudására
kapja, nem pedig az iskolán kívüli teljesítményére vagy
tettére. DE ha így osztályozol, akkor az én lányom is
kiérdemelte legalább a négyest a díszletfestésért, vagy a
muffin sütésért vagy bármiért, amit iskolán kívüli idejében
tett meg az osztályért. Ne értsd félre, nem kérek neki jobb
jegyet, mint amit érdemel, de azt viszont kérhetem, hogy egyenlően
bíráld el a gyerekeket az osztályodban.

Felmerült még bennem,
hogy miért kellett az én gyerekemnek jóformán másodmagával este
fél nyolcig díszletet festenie az utolsó napon farsang előtt? És
hol voltál ebben az időben te? Hogyan merted őket egyedül hagyni,
felügyelet nélkül?

Miért nem lehetett
például ezt is megoldani a teljes osztály bevonásával és a te
jelenléteddel, ezzel is erősítve az osztályközösség fogalmát?

Ezen kívül ami még
elgondolkodtatott, hogy miért nem mentél TE utána –
osztályfőnökként, aki felelősséggel tartozik a rábízott
gyerekekért – amikor rosszul lett? Miért küldted el a gyerekeket
egy másik tanárért? Miért nem néztél be hozzá, egyáltalán
kérdezted meg tőle, hogy tudsz-e segíteni? Ne adj isten
meséltetted volna el vele, hogy mi váltotta ki belőle ezt a
reakciót? Ennyire nem érdekel, hogy mi történik a „gyerekeiddel”
?

Van még számtalan dolog,
amit előhozhatnék, de azt hiszem ha már ezzel a pár mondattal
gondolkodásra késztettelek, és csak kicsit is elindította benned
a pozitív változást, a következő osztályodért (amennyiben lesz
ilyen) már nagyon sokat tettem.

Ha mindazt, ami elhangzott
támadásnak veszed és az ellenkező reakciót váltja ki belőled,
mint amire számítok, akkor sajnos el kell gondolkoznod azon, hogy
pályát módosíts. Ha a helyedben lennék, én felnőtt emberként,
pedagógusként, osztályfőnökként hálás lennék az
észrevételekért. Hiszen olyan ritkán kaptok bármilyen
visszajelzést a szülőktől, hogy inkább építő kritikaként
fognám fel, mint az ellenkezőjének.

Az én lányom már csak
pár hónapot tölt el az osztályodban, de ha a fentiek miatt
bármilyen módon másként kezeled, vagy rosszabbul bánsz vele,
vagy akár az egész osztállyal, kénytelen leszek megvédeni
őt/őket. Szülői jogaimmal élve megkeresek az észrevételeimmel
egy feletted álló embert is.

Amennyiben nem csak
javasoljátok, hanem kikötitek, hogy Fannit pszichológushoz vigyem,
természetesen megteszem. Főleg ha nem szűnnek meg, vagy esetleg
sűrűbben előfordulnak ezek a tünetek nála. Azonban édesanyaként
úgy gondolom, hogy most neki az lenne a legjobb, ha megszűnne
körülötte ez a felhajtás, mindenki (és ebbe beletartozol te is)
úgy figyelne rá oda kicsit jobban, és lenne vele szemben
segítőkészebb, toleránsabb, hogy azt ne érezze tehernek vagy
támadásnak. Lecsitulnak benne az elmúlt hónapok eseményei, és
megszűnnek a testi tünetei is.

(El fogom küldeni neki e-mailben, bár eredetileg arra gondoltam, hogy felolvasom amikor jönnek “házkutatásra”.)

Egyedül

 

Nagyon
nehezen engedek közel magamhoz embereket. Megtanultam az évek
során, hogy csak magamra számíthatok. Sokan neveztek már ezért
keménynek, hidegnek vagy érzéketlennek. Pedig csak jól
felépített védelem volt. Nem kértem segítséget senkitől, mert
azzal kiszolgáltattam volna magam és el akartam kerülni, hogy
később felemlegessék.

A
szívem mélyén azért mindig is olyan családra vágytam, ahol az
emberek törődnek egymással, nem kell félned kérni, mert
önzetlenül, tiszta szívvel adnak, és te önzetlenül, tiszta
szívvel tudsz segíteni. Ahol természetes jelenség a szeretet, a
harmónia. Ahol beszélgetnek egymással, ahol bármikor elmondhatod
a problémáid, nem kell attól tartanod, hogy később az arcodba
vágják azokat.

Belekerültem
a Petiék családjába, és elhittem, hogy végre részese lehetek én
is a csodának. Lassan feladtam az elveimet, az ellenállásomat, a
védekezésemet. Lubickolni akartam a nehezen megtalált és számomra
felfoghatatlan boldogságban, amit a család biztonsága nyújthat a
többi embernek. Bíztam bennük, meghallgattam őket, kezdtem
megnyílni előttük. Azt gondoltam, hogy része lehetek ennek az
egységnek, sőt segíthetem is őket a jobb együttélésben.

AZ
EGÉSZ VILÁGOM OMLOTT ÖSSZE!

Mindaz,
amit 6 év alatt felépítettem magamban – SEMMIVÉ VÁLT! Minden
hozzám intézett szó, szeretet-megnyilvánulás hamissá vált.
Minden meghallgatott mondat, elkeseredés megértő fülekre talált
nálam, és ezt most ellenem fordították.

EGYEDÜL
VAGYOK.

ÚJRA.

Kiálltam
valakiért, valaki mellett. Hiba volt. Tanulok belőle. Megtanulom
újra, hogy ne bízzak senkiben, ne foglaljak állást olyan
dolgokban, amikhez nem kéne, hogy közöm legyen. Meg kellene
tanulnom végre, hogy ne vegyem MÁS baját a saját nyakamra.

Megvívtam
valaki más harcát helyette. Kár volt…

Azzal,
hogy nem álltak mellém, elismerték a másik igazát. Azzal, hogy
nem tiltakoztak és mondták el amit gondolnak, egyedül hagytak.
Azzal, hogy hagyták, hogy engem támadjon és igazságtalanul
vádoljon meg dolgokkal nem elhatárolódtak, hanem a másik személy
mellé álltak.

ÉN
ÍGY ÉRZEM.

Mélységesen
szomorú vagyok és csalódott. Igen, benned is csalódtam…

Csak
akkor álltál ki mellettem, amikor kérdőre vontalak, hogy miért
nem védesz meg…

És
az a bizonyos mondatod, hogy „szerintem is a kettőtök harca ez
Ritával”, az legalább annyira fáj, mint az, hogy anyukád nem
állt ki mellettem…

Egyrészt
nem én csináltam az egészből ekkora balhét.

Másrészt
amikor már elkezdte ÉN próbáltam leállítani.

A
te fejedben tényleg az van, hogy én MAGAM MIATT szólogattam be
Ritának?

Mert
a mondatoddal azt sugalltad, hogy NEKEM VAN CSAK PROBLÉMÁM vele. És
hogy én generáltam az egész családon belüli feszültséget.

Az
a legrosszabb benne, hogy ha TE ezt gondolod, akkor mégis mit
várhattam volna el másoktól? Márpedig ezt gondolod… és ezzel
azt bizonyítottad be, hogy nem ismersz engem. Vagy nem jól ismersz
engem.

Ha
tényleg ez a véleményed, akkor már az is megkérdőjeleződik
bennem, hogy valóban együtt kell-e nekünk maradnunk. Mert én nem
az az ember vagyok, aki a SAJÁT kényelme érdekében ekkora feneket
kerítene a dolgoknak. Ha TE nem látod, hogy anyukád mellett és
helyette csináltam, akkor tényleg hazugságban éltünk eddig.

Próbálom
feldolgozni, de nehéz ilyen mélyről feljönni, ahova zuhantam.
Romokban vagyok. Újra és újra hallom a fejemben a szavakat.

Azóta
van csak gond a családban, amióta ti idejöttetek….”

Mindenkivel
felsőbbrendűen és lekezelően beszélsz….”

Te
nem csinálsz meg itthon semmit….”

Ez
a kettőtök harca, nekünk ehhez semmi közünk…”

Egymással
kellett volna ezt megbeszélnetek, nektek van egymással
problémátok….”

Senki
nem ajánlott megoldást a helyzetre. Én mondtam, hogy viselkedjünk
végre felnőtt emberekként. Oldjuk meg valamilyen módon. Én
ajánlottam fel alternatívákat. És igen, ÉN mondtam azt is, hogy
induljunk tiszta lappal. Felejtsük el a sérelmeinket.

És
most ÉN vagyok az, aki azt mondom, hogy nem vagyok biztos benne,
hogy meg tudom-e tenni. Legszívesebben fognám a gyerekem és
elmennék. Hogy megszabaduljatok a feszültség-forrástól, azaz
TŐLÜNK. Hogy újra az a boldog család lehessetek, akik előttünk
voltatok.

Összetörtem.
Tudom, hogy erősnek gondolsz. Túl sokat gondolsz rólam… Mindent
én sem tudok elviselni.

Most
újraépítem MAGAM. Voltam már ilyen mélyen, sikerülni fog ismét.

Visszatérek
a régi önmagamhoz, aki akkor voltam, amikor nem hittem a CSALÁDBAN.

Nem
beszélek magamról, hogy ne tudják kiforgatni a szavaimat.

Meghallgatok
bárkit, de nem reagálok rá.

VÉDEKEZNI
FOGOK, a magam módján. Bezárom a szívem, nem engedek közel
magamhoz senkit.

Most
itt tartok…

Talán
holnap már jobb lesz…

Jézusom!


LEVÉL
A JÉZUSKÁNAK!

 

Kedves
Jézuska!

 

 Annyira hülyén érzem magam már attól is, hogy
le kellett írnom a neved. Sokszor fohászkodtam már hozzád gondolatban, de
levélben még soha nem tettem.

 Nem vagyok vallásos, én is úgy vagyok ezzel,
mint a legtöbb ember, ha bajba kerül, csak akkor emleget téged drága apáddal
együtt. Nem is tudom illik-e egyáltalán nekem is beállni a sorba a sok „kéregető”
közé. Ilyenkor mindig úgy gondolom, hogy nekem is adnom kell cserébe valamit,
mondjuk teljesíthetném 3 kívánságod vagy felajánlanám a vállam, ha kisírnád
magad a sok emberi szenvedés, kín, fájdalom láttán. Tényleg erről majd egyszer
beszélgethetnénk, hogy mit miért teszel vagy nem teszel!

 

 Meg sem fordult a fejemben, hogy listát írjak
a kívánságaimról, és nehezen jönnek a szavak. Minden olyan elcsépeltnek
hangzik, képzelem mennyire unod már a „békét, egészséget, boldogságot”
kéréseket.

 

 Arra gondoltam, inkább köszönetet mondanék és
hozzácsatolnám egyenként a kéréseimet is:

 

        
Nagy
hálával tartozom a LÁNYOMÉRT, aki egészséges, okos és szép. Aki megtestesít
mindent, ami lehettem volna vagy lenni szeretnék, s közben nem veszíti el az
egyéniségét. Hiszem, hogy ha rátalál a céljaira addig harcol, míg el nem éri
azokat. Ő hozza a napsugarat, a vidámságot, a szeretetet az életembe!

        
Kérlek
nagyon vigyázz rá akkor is, ha én már nem tehetem! Billentsd fenéken, ha
eltévelyedne és kísérd végig az útján óvó szeretettel!

 

        
Köszönettel
tartozom a PÁROMÉRT, aki pont akkor jött az életembe, amikor kellett. Mai napig
nem tudom, hogy Te intézted így vagy a SORS, de bárhogy is történt, örökké
hálás leszek érte!  Ő az ideális társ, a
szerelem, a hűség, az önzetlenség. A legjobb ember, aki engem is jobbá tett.

 

        
Csak
annyit kérek, hogy ne engedd elhalványulni a szerelmünket, olyan kincs ez, amit
nagyon fájó lenne elveszítenem. Tartsd meg őt ilyen embernek és adj még nekünk
sok-sok boldog évet együtt!

 

        
Nagyon
köszönöm az nlc-t, mert olyan embereket ismertem meg itt, akiknek az élete, a
gondolatai, a sorsa nagyon fontos lett számomra. Akiket a való életben is
szívesen megismernék, és büszke lennék a barátságukra.

 

        
Kívánom
nekik, hogy találjanak rá a boldogságra. Nagyon megérdemlik, nekem elhiheted!

 

 

 A sor végére maradtam én:

 

        
Majdnem
elégedett vagyok az életemmel. Szerető társ és csodálatos gyermek adatott meg
nekem. Amit mégis kérnék a fentieken kívül az a nyugalom, a türelem a
hétköznapokhoz. Tudod, hogy mit szeretnék nagyon-nagyon? Ezek után az évek után
jöhetne végre EGY jó év. Szeretném, hogy végre a munkámban is örömömet leljem
újra.  Csak ennyit.
🙂

 

Anita

 

 

BOLDOG
KARÁCSONYT MINDEN OLVASÓMNAK!

 

Szabályok:

 

1.     
Add
tovább a listaírós feladatot további 7 bloggernek.

2.     
Linkeld
be őket. (ha van hozzá türelmed)

3.     
Hagyj
náluk megjegyzést, értesítsd őket.

4.     
Írd
meg a karácsonyi kívánságlistádat.

5.     
Küld
el a listát a karácsonyi ajándéklistára, azaz a radmila.morgan@gmail.com címre.

6.     
Szurkolj,
hogy teljesüljenek a kívánságaid.

7.     
Legyen
boldog a Karácsonyod!

Mindenkit
kiválasztottak már, akiket olvasok. Ezért aki betéved ide, és kedve támad írni
a Jézuskának, tegye meg bátran! Csak annyit kérek, hogy jelezzen itt, ha írt.
Szívesen olvasnám.

Igaz!

” Ha a szerelem betölti az életed, nagyon sok hiányzó dolgot pótolhat.
 
Ha nincs az életedben szerelem, bármi másod van is, nem elég. “


Ann Lander

Függés

 


Van olyan, amikor az ébrenléted óráinak 90 százalékát egy gondolat határozza meg…


…ami kiszorít minden mást, nem tudsz koncentrálni, a torkod állandóan kiszáradva, a gyomrod állandó görcsben, elveszíted önmagad, az életkedved, a humorod, a nevetést…Az egyik percben úgy érzed sírógörcsöt kapsz, a másik percben agresszív leszel, olyanokat támadsz, akik szeretnek. Csapkodnál, vagdalkoznál magad körül, ha máshogy nem megy, hát szavakkal….


összeszorítod a fogaid, amíg már az egész állkapcsod bele nem sajdul… inkább ez a fajta fájdalom, mint hogy minden most benned felgyűlt haragot rájuk zúdíts. Sokkal több keserűség van benned, mint azt Ők gondolnák. Csak azt látják, hogy néha-néha kitörsz, de alapjában véve egész jól bírod.


Büszke vagyok rád! – mondja.


Ne legyél, nem fogom bírni! – mondod.


Felsorakoztatod a mellette szóló érveket magadban, majd szépen megdöntöd az egészet azzal, hogy boldogabb ember voltál, amíg megtehetted.


Haragszol a világra, rájuk, magadra… Miért nem értik meg, hogy a te időd még nem jött el? Miért nem fogadnak el annak és olyannak aki és amilyen vagy? Azt mondják, hogy szeretnek, hát szeressenek így… Addig jutsz, hogy már az sem érdekel, hogy mindenki haragszik majd rád, csalódnak benned, talán fájdalmat is okozol. Persze ez sem igaz, mert addig jutsz, hogy a gondolataidban nincs körülötted senki és azt teszel amit akarsz. Senki nem néz rád szemrehányóan, nem tűnik el a szemekből a csillogás, nincs az arcokon csalódás.


Megpróbáltam, igen! 4 nap, tőlem ennyi telik most. El fog jönni az én időm is, amikor a mostaninál sokkal könnyebb szívvel valóban végig tudom csinálni.


De most nem akarok tovább szenvedni, talán megérted, ha el nem is fogadod. Hiszen neked látszólag annyira könnyen ment, eszméletlen önuralmad van, ezt eddig is tudtam. Én sehol sem vagyok hozzád képest. Utálok szenvedni, nem is tudok…


Eddig sem hazudtam neked, ezután sem fogok! Tegnap szóltam, hogy nem megy…


Ma rágyújtottam…


Elhallgathatnám, eljátszhatnám, hogy leszoktam és mennyire ügyes vagyok. Szívhatnám akkor, amikor senki nem látja, nem tudna róla senki. Megtehetném, de soha nem szeretnék addig jutni, hogy színlelnem kelljen előtted és hazugságokba bonyolódni. A mi kapcsolatunk ennél többet érdemel. Az igazságot minden körülmények között.


Sajnálom… Nem magam miatt, hanem miattad. Mert te bíztál bennem, én pedig elbuktam. Ne kérj tőlem új időpontot, ne noszogass, ne zsarolj kérlek!  


Egyszerűen szeress úgy, ahogy eddig is. Én ugyanaz az ember vagyok aki eddig voltam. Akár dohányzom, akár nem. Szeretlek



A-NAP

 

Csak Neked
Köszönök mindent, mit eddig tettél értem,

de lehet, hogy igazán nem is érdemeltem.

Egyedül neveltél, velem voltál mindig,

mindenem megvolt, nem kértél érte semmit.

Tizenhárom évesen már másképp látok mindent,

nem is fáj annyi minden itt bent.

Megértem, hogy sokszor vagy feszült, mérges,

elismerem, nagyrészt ezt miattam érzed.

Igyekszem jó kislány lenni,

mindent felnőttként értékelni.

Bár azt Te is tudod, hogy én nem vagyok egyszerű eset,

az agyam helyén még mindig egy játszótér foglalja a helyet.

Örülök, hogy megértesz

és még mindig féltesz.

Nem mondom, hogy már nem kell,

az anyai kéz mindig jó, ha átölel.

Nem bánom, hogy nem fogtad mindig a kezem,

így saját magam alakíthattam az életem.

Jólesik, ha segítesz és törődsz velem,

remélem, ezt majd én is megtehetem.

Folytatnám sokáig még,

de szerintem ennyi éppen elég.

Szeretném, hogy mindig boldogan éld meg május első Vasárnapját,

ezzel kívánok Neked Boldog Anyák napját!

Ezt kaptam anyák napjára! Ráfogtam a náthára a könnybe lábadt szemeim. Állítólag minden évben van ilyenkor valami baj a szememmel. 🙂 Van rá remény, hogy a nevelési módszerem mégsem süket fülekre talált. Több száz versből ezt választotta, és valóban mintha rólunk szólna.

Anyám

 Minden alkalommal, amikor megpillantom a kórházi ágyon 40 kilósra fogyva, megdöbbenek. Ő nem lehet az én anyám! 55 évesen nem szabadna így kinéznie… És nekem nem szabadna így látnom… Legszívesebben hátat fordítanék és olyan messze szaladnék ahol nem ér utol a látvány. De ez nem olyan, amit be tudok tömködni az agyam hátsó részében lévő fiókba, ahová a többi olyan dolgot pakolom, amivel az ép eszem megőrzése érdekében nem foglalkozhatom. KÖTELESSÉG! Kötelességem látogatni őt, és kötelességem érdeklődést mutatni az állapota iránt, holott pontosan tudom, hogy önmagát juttatta oda, ahol most van.


Mérhetetlen haragot érzek iránta, pedig már reméltem, hogy elérem a közömbösség boldog állapotát vele kapcsolatban. Évekkel ezelőtt feladtam a reményt, hogy valaha hatással lehetek az életére. Könyörögtünk, érveltünk, zsaroltunk, harcoltunk…Minden eszközt bevetettünk bátyámmal, hogy jobb belátásra bírjuk, tegyen valamit az egészségéért, de hiába.


Folyton az jár az eszemben, hogy nem is ismerem, és ő sem ismer engem. Soha nem vette magának a fáradtságot, hogy megismerje a gondolataimat, én pedig soha nem vettem magamnak a bátorságot, hogy megismertessem vele. Nézem, és nem AKAROM látni…. Ugyanazt teszem, amit 12 évesen tettem, amikor bementünk hozzá bátyámmal meglátogatni az öngyilkossága után. Bátyám sírt, én viccelődtem, hogy ne kelljen az arcába kiabálnom, mennyire igazságtalannak érzem, amit velünk készült tenni, mennyire önző dolog, hogy nem gondolt akkor abban a pillanatban a gyerekeire. Most is látom az arcán, hogy nem ezt várja el tőlem…jobb szeretné, ha sírnék az ágya mellett, ha mutatnék bármi együttérzést irányában, de nem teszem! Nem kell tudnia, hogy mit gondolok róla, nem engedhetem meg magamnak, hogy meglássa ki van a mögött a nő mögött, akit a lányának nevez. Megkérdeztem, hogy érzéketlen tuskónak tart-e…mire a válasz az volt, hogy ezek szerint az vagy…


Talán meg kellett volna neki mondanom, hogy anyaként rég megbukott…és gondolkozzon el rajta, hogy miért nem zokogunk az ágya mellett, miért nem telefonál neki a testvérem… Elmesélhetném neki azt a bizonyos délutánt, amikor hiába vártam haza a munkából, és egy idő után már biztos voltam benne, hogy nagy baj történt vele. A rettegést, ahogy kerülgettem az előszobaajtót, hátha meghallom a kulcsa zörgését, pedig TUDTAM, hogy nem fog jönni. A nővére arcát, amikor közölte a hírt, és én mantraként mondogattam magamnak: tudtam, tudtam, tudtam….


Vagy azt a pillanatot, amikor hiába vártam az iskolai anyáknapi ünnepségre… és a többi gyerek boldog arcát nézve ott sírtam el magam a padomban ülve, mert hiába bíztattak, hogy még jöhet, TUDTAM, hogy elfelejtette… én pedig összeszedtem magam és elmondtam a verset a többi anyukának, amit anyámnak kellett volna hallania…


Esetleg elmesélhetném neki, hogy van egy emlékem kiskoromból, talán még óvódás sem voltam, mikor hazafelé elestünk a biciklivel, idegen emberek segítettek neki talpra állni, én pedig a gyerekülésben ragadva nem értettem hogy kerültem a földre…


Már régen tudom, hogy miért néztek rá akkor olyan csúnyán az emberek, és megértettem, hogy miért haragudott rá a nagymamám, miért veszekedtek annyit apámmal, és azt is megértettem, hogy számára az alkohol volt az igazi gyermeke.


Függő volt, én pedig megtanultam nem függni tőle. Abbahagytam a könyörgést, nem vártam tőle nagy dolgokat, így nem csalódhattam, hogy nem kapok semmit.


Mindig tudtam, hogy az ember nem élheti más életét, soha nem irígykedtem mások családjára, legfeljebb néha sóvárogtam normálisabb szülők után. Nekünk ők jutottak, és azzal biztatjuk magunkat, hogy azt az egyet megköszönhetjük nekik, hogy tudjuk milyenek nem akarunk lenni.


Tudom, hogy nem tartozom anyámnak semmivel, mert nem adott nekem semmit… Ő is benne volt azon emberek sorában, akik miatt megkeseredett a terhességem időszaka, amikor egyszer az életben tényleg szükségem lett volna rá, hogy mellém álljon, ellenem fordult. Nem akarta tudomásul venni, hogy unokája lesz, utálta az embert, akitől a gyermekem fogant…Ijedt voltam, zavart, kétségbeesett…. És akkor is azt tettem, amit már annyiszor előtte és utána is, tiltották, tehát az ellenkezőjét cselekedtem. Én így védekeztem ellenük…. Az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, hogy jól tettem, hogy minden támogatás, támasz nélkül is felvállaltam és megszültem a lányom. Kitagadtak, de nem jöttek rá, hogy nincs honnan kitagadniuk. Nem volt család előtte sem körülöttem, tehát nem tudtak elvenni tőlem semmit. Talán csak a reményem, hogy ezúttal másként lesz…hogy most az egyszer, ha meg nem is értenek, és egyet sem értenek a döntésemmel, minden körülmény ellenére mellettem lesznek.


Sok dolgot mondhatnék neki, amit nem tud rólam. De már nem is akarom, hogy megtudja. Játszom a szerepem, érzéketlen tuskó vagyok, ha annak kell lennem, és viccelődök a kórházi ágyánál, mert nem bírom a könnyeket! Az ő szemében sem bírom nézni, mert akármit tett vagy nem tett meg, akkor is az ANYÁM.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!