Na, itt vagyok, csak megvártam, hogy kinek fogok hiányozni! 🙂 Egyébként meg csak akkor írok, ha kedvem van… Kedvem az meg mostanában nincs. Az én kedvem a vevők számával emelkedik általában, vevő nincs, írás sincs… Punk-tum (elfelejtettem Szamsza, hogy kell írni)
Jó-jó megkegyelmezek nektek, akik már-már rajongóimnak vagytok mondhatók. Azok, akiknek még nincs gyermekük elrettentésként, akik már rendelkeznek egy-kettő (sok-Forgószél) gyermekkel sűrű bólogatással és együttérzéssel olvassák amik az én lányommal történtek.
Megszületett, alig vártam, hogy végre láthassam, mert a szülés után csak a csúcsos fejére emlékeztem, nem kis derültséget okozva orvosomnak, mikor megkérdeztem, hogy vajon így marad-e. Megnyugtatott, hogy csak a vákuum miatt ilyen, szép lesz, higgyem el… Nem hittem… látni akartam… Kihozták, és le volt ragasztva mind a két szeme!!! Azt a sokkot, amit akkor átéltem amikor a kezembe nyomták… Jaaa, hogy besárgult és muszáj kezelni… akkor jó, nincs nagyobb baja! 🙂 Hazatérvén a gyerekorvosnak ez nem volt ennyire egyértelmű, hetente vette a vért a fejéből (máshol nem tudta megszúrni), anyuka lefogta síró gyerekét, és elővette a régóta megtanult leckét: Nem kimutatni, hogy mennyire fáj! Végül konzultálván más orvossal is, felfüggesztettük a folytonos vérvételes ellenőrzését… A másik orvos szerint mivel neki születésétől magas a billi-rubin szintje, különösebb gondot nem fog neki okozni. A megkönnyebbülésem csak hetekig tartott, mert a folytonos orvoshoz járás nem szűnt meg. Állandó hörghurutos tünetei voltak, amit végül Szegeden vizsgáltak ki. 5 hónapos korától asztmagyanú miatt puffolnia kellett. Frankó dolog egy csecsemő szájára tejfölös dobozt szorítani… ezt is megcsináltam… mert kellett. Aztán már speciális szerkezetünk volt, ami lényegesen megkönnyítette a továbbiakat. Hál istennek soha nem lett nagyobb baja, befulladásig nem fajult nála a helyzet egyszer sem.
Miután így végig mentünk a „belső” dolgokon, valaki odafent nagyon vicces kedvében lehetett mikor neki kiosztotta a lapokat, mert osztott külső sérüléseket is. Csak hogy nehogy nyugodtan üldögéljen az anyuka és élvezze a gyermeknevelés szépségeit… Ha-ha, te akartad annyira – nesze!
Az első balesete 4-5 éves korában történt. Az apja elvitte egy játszótérre, amit akkoriban adtak át, EU szabványos, tökbiztonságos… volt, amíg Fanni be nem tette oda a kis lábacskáit. Ezen lábacskák megcsúsztak a mászókán, gyermek pedig a földön találta magát. Naná, hogy úgy esett, hogy a karja eltörjön. Szép gipszet kapott, „szép” törése volt az orvos szerint, anyuka pedig megtanulhatta, hogyan kell egy gipszes kezű gyereket öltöztetni, pátyolgatni. Miután ezt is letudtuk, megint visszatértünk „kintről-bentre”.
40 fokos lehúzhatatlan lázai voltak… nem egyszer… Csavartam a testét vizes törölközőbe…nem egyszer. A vége az lett, hogy ki kellett vetetni a manduláját. Ha már ott volt, akkor 1-et fizet kettőt kap…az orrmanduláját is kikapták. Rutinműtét! Ilyen szó nem létezik a szótáramban. Ha valamit rutinból csinálnak, az már jó nem lehet! Egyedül vártam, hogy kihozzák a műtőből (az apja állítólag sürgős munkán volt, szerintem csak csajozott), rettegtem amíg fel nem ébredt… És rettegtem utána is, amikor a vért törölgették a szájából (ez így normális anyuka! – a te anyukádat nővérke! Ez csak neked normális!)
És rettegtem amikor már ennie kellett volna, de az én gyerekem még a jégkrémet sem ette meg! Csak inni volt hajlandó… tejet… ami visszafolyt az orrán…Jó látvány volt…megnyugtató. Azt hittem, hogy valamit végzetesen elrontottak nála, soha többet nem fog enni normálisan…Na akkor fogadtam meg először, hogy nekem ettől a perctől mindegy, hogy mit eszik, CSAK EGYEN! Kiderült, hogy felülfertőződött valami vírussal…igen, a kórházban. Hazavittük, meggyógyult és evett újra rendesen.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: