Minden alkalommal, amikor megpillantom a kórházi ágyon 40 kilósra fogyva, megdöbbenek. Ő nem lehet az én anyám! 55 évesen nem szabadna így kinéznie… És nekem nem szabadna így látnom… Legszívesebben hátat fordítanék és olyan messze szaladnék ahol nem ér utol a látvány. De ez nem olyan, amit be tudok tömködni az agyam hátsó részében lévő fiókba, ahová a többi olyan dolgot pakolom, amivel az ép eszem megőrzése érdekében nem foglalkozhatom. KÖTELESSÉG! Kötelességem látogatni őt, és kötelességem érdeklődést mutatni az állapota iránt, holott pontosan tudom, hogy önmagát juttatta oda, ahol most van.
Mérhetetlen haragot érzek iránta, pedig már reméltem, hogy elérem a közömbösség boldog állapotát vele kapcsolatban. Évekkel ezelőtt feladtam a reményt, hogy valaha hatással lehetek az életére. Könyörögtünk, érveltünk, zsaroltunk, harcoltunk…Minden eszközt bevetettünk bátyámmal, hogy jobb belátásra bírjuk, tegyen valamit az egészségéért, de hiába.
Folyton az jár az eszemben, hogy nem is ismerem, és ő sem ismer engem. Soha nem vette magának a fáradtságot, hogy megismerje a gondolataimat, én pedig soha nem vettem magamnak a bátorságot, hogy megismertessem vele. Nézem, és nem AKAROM látni…. Ugyanazt teszem, amit 12 évesen tettem, amikor bementünk hozzá bátyámmal meglátogatni az öngyilkossága után. Bátyám sírt, én viccelődtem, hogy ne kelljen az arcába kiabálnom, mennyire igazságtalannak érzem, amit velünk készült tenni, mennyire önző dolog, hogy nem gondolt akkor abban a pillanatban a gyerekeire. Most is látom az arcán, hogy nem ezt várja el tőlem…jobb szeretné, ha sírnék az ágya mellett, ha mutatnék bármi együttérzést irányában, de nem teszem! Nem kell tudnia, hogy mit gondolok róla, nem engedhetem meg magamnak, hogy meglássa ki van a mögött a nő mögött, akit a lányának nevez. Megkérdeztem, hogy érzéketlen tuskónak tart-e…mire a válasz az volt, hogy ezek szerint az vagy…
Talán meg kellett volna neki mondanom, hogy anyaként rég megbukott…és gondolkozzon el rajta, hogy miért nem zokogunk az ágya mellett, miért nem telefonál neki a testvérem… Elmesélhetném neki azt a bizonyos délutánt, amikor hiába vártam haza a munkából, és egy idő után már biztos voltam benne, hogy nagy baj történt vele. A rettegést, ahogy kerülgettem az előszobaajtót, hátha meghallom a kulcsa zörgését, pedig TUDTAM, hogy nem fog jönni. A nővére arcát, amikor közölte a hírt, és én mantraként mondogattam magamnak: tudtam, tudtam, tudtam….
Vagy azt a pillanatot, amikor hiába vártam az iskolai anyáknapi ünnepségre… és a többi gyerek boldog arcát nézve ott sírtam el magam a padomban ülve, mert hiába bíztattak, hogy még jöhet, TUDTAM, hogy elfelejtette… én pedig összeszedtem magam és elmondtam a verset a többi anyukának, amit anyámnak kellett volna hallania…
Esetleg elmesélhetném neki, hogy van egy emlékem kiskoromból, talán még óvódás sem voltam, mikor hazafelé elestünk a biciklivel, idegen emberek segítettek neki talpra állni, én pedig a gyerekülésben ragadva nem értettem hogy kerültem a földre…
Már régen tudom, hogy miért néztek rá akkor olyan csúnyán az emberek, és megértettem, hogy miért haragudott rá a nagymamám, miért veszekedtek annyit apámmal, és azt is megértettem, hogy számára az alkohol volt az igazi gyermeke.
Függő volt, én pedig megtanultam nem függni tőle. Abbahagytam a könyörgést, nem vártam tőle nagy dolgokat, így nem csalódhattam, hogy nem kapok semmit.
Mindig tudtam, hogy az ember nem élheti más életét, soha nem irígykedtem mások családjára, legfeljebb néha sóvárogtam normálisabb szülők után. Nekünk ők jutottak, és azzal biztatjuk magunkat, hogy azt az egyet megköszönhetjük nekik, hogy tudjuk milyenek nem akarunk lenni.
Tudom, hogy nem tartozom anyámnak semmivel, mert nem adott nekem semmit… Ő is benne volt azon emberek sorában, akik miatt megkeseredett a terhességem időszaka, amikor egyszer az életben tényleg szükségem lett volna rá, hogy mellém álljon, ellenem fordult. Nem akarta tudomásul venni, hogy unokája lesz, utálta az embert, akitől a gyermekem fogant…Ijedt voltam, zavart, kétségbeesett…. És akkor is azt tettem, amit már annyiszor előtte és utána is, tiltották, tehát az ellenkezőjét cselekedtem. Én így védekeztem ellenük…. Az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, hogy jól tettem, hogy minden támogatás, támasz nélkül is felvállaltam és megszültem a lányom. Kitagadtak, de nem jöttek rá, hogy nincs honnan kitagadniuk. Nem volt család előtte sem körülöttem, tehát nem tudtak elvenni tőlem semmit. Talán csak a reményem, hogy ezúttal másként lesz…hogy most az egyszer, ha meg nem is értenek, és egyet sem értenek a döntésemmel, minden körülmény ellenére mellettem lesznek.
Sok dolgot mondhatnék neki, amit nem tud rólam. De már nem is akarom, hogy megtudja. Játszom a szerepem, érzéketlen tuskó vagyok, ha annak kell lennem, és viccelődök a kórházi ágyánál, mert nem bírom a könnyeket! Az ő szemében sem bírom nézni, mert akármit tett vagy nem tett meg, akkor is az ANYÁM.
