Hiába
a lassan megérkező tavasz, nem érzem úgy, hogy a természettel
együtt én is felélednék. Folyamatosan hullámzik a hangulatom,
amit próbálok napról-napra szinten tartani, hogy legalább a saját
környezetem ne mérgezzem a pesszimista gondolkodásommal. Minden
reggel eldöntöm magamban, hogy akkor is nyugodt maradok és
megoldok mindent, ha ezt rajtam kívül senki nem támogatja, és
öntik a szart a nyakamba. Túlélni mindent, lépésről-lépesre
haladva. Minden gonddal akkor foglalkozni, amikor eljön a pillanat,
hogy nem odázhatod tovább és meg kell oldanod. Nem agyalni előre,
nem tervezgetni. Még én is tanulom ezt, hogy be is tudjam
tartani:) Feleslegesen játszod le a fejedben a jeleneteket előre,
soha nem történnek úgy a dolgok, ahogy elképzelted. De mégis, ha
valamennyire felkészülsz rá, legalább kapsz egy irányt, amit
megpróbálhatsz tartani.
Annyi
mindent kellene elmesélnem, de folyton elszalasztom a pillanatokat,
hogy leírjam őket. Akkor szeretnék írni róluk amikor
megtörténtek velem, mert az adott szituációkból fakadó
érzelmeim az idővel megkopnak, feldolgozódnak. Attól tartok, hogy
később leírva már csak tényszerű írás lesz belőle, és nem
tudom igazán hitelesen leírni úgy, hogy lásd mögötte az embert,
aki én vagyok.
Ezért
van az, hogy kevesebbet írok. És ha írok, akkor annak tényleg
súlya van, olyan dolog történik velem, amit így tudok feldolgozni
vagy segít benne, hogy átgondoljam és átértékeljem. Mivel
érzem, hogy sokan gondoltok rám és hallanátok már felőlem,
ezért megpróbálom összegezni az azóta lezajlott eseményeket.
A
nagy családi megbeszélésünk utóhatása: A vitánkat úgy zártuk
le, hogy javasoltam Ritának (Peti testvérének a barátnője),
oldjuk meg felnőttek módjára. Lépjünk túl a problémáinkon,
kezdjünk új alapokkal. Hozzunk szabályokat, amik elősegítik az
együttélésünket, osszuk be a háztartási teendőket, hogy ne
legyen később ismét egymás fejéhez vagdosás belőle.
Megegyeztünk, rábólintottunk, bocsánatot kértünk. Én tényleg
elhittem, hogy a megbeszéltek szerint élünk tovább egymás
mellett, viszonylagos békében. Erre másnap kaptam a telefont
Petitől, hogy tudok-e róla, hogy Ritáék költözködnek, mennek
albérletbe. Nagyon haragudtam rájuk, mert az egész
„megbeszélésünk” értelmetlenné vált. Több hét eltelt
azóta, hogy külön költöztek. Eleinte furcsa volt, és érdekes,
feszültséggel teli helyzeteket is hozott az új felállás. Főleg,
hogy haraggal és vita után mentek el. Meg kellett tanulnom, hogyan
kell elengednem a haragomat, kompromisszumot kellett kötnöm sokszor
még saját magammal is.
Úgy
gondolom, hogy egy ember folyamatosan fejlődik. Ha elég okos hozzá.
Nem ragadhatunk meg azon a szinten, ahová egyszer elértünk. Nem
dőlhetünk hátra, és mondhatjuk azt, hogy „Ilyen lettem, ezek a
jellemvonásaim, fogadjatok el így!”
Nagyon
sok olyan helyzetbe kerülsz az életed során, hogy önvizsgálatot
kell tudnod tartani. Rajtad áll, hogy kritikus szemmel, változásra,
javításra készen teszed ezt, vagy saját magaddal szemben elnéző
és megengedő vagy-e. Mindkettő járható út. Az utóbbi a
kikövezett, a kényelmesebb út. Én a nehezebbet választottam.
Tanulni kell a változást, figyelned kell magad akár a mások
szemével is. Éled a mindennapjaid, lépésről-lépésre haladsz. A
változás nem feltétlenül jelent rosszat! Rajtad múlik, hogy mit
tanulsz és hasznosítasz belőle, hogy jobb ember legyél…
