Tegnap este, miután 3 felnőtt és a gyermekem együtt 1,5 óráig próbálkozott összehozni a matek kompetencia felmérőjét és így is csak 4-est tudtunk produkálni, a matektól meggyötört agyammal megnyugvást kerestem a számítógépemnél.
Amikor bejelentkeztem msn-re, megdöbbenve láttam, hogy a bútorbolt be van jelentkezve…. Pillanatokig csak néztem, és nem értettem…. Mert én emlékeztem rá, hogy kikapcsoltam a gépet, mielőtt eljöttünk… Vagy mégsem? Vagy akkor mi a franc van… Peti rámnézett, és csak annyit kérdezett: – Menjünk?
– Igen! – mondtam, és próbáltam leküzdeni a gombócokat a torkomból.
20 perc az út a munkahelyemig, de én az alatt a húsz perc alatt a képzeletemben már a rendőrökkel is beszéltem…. elképzeltem az üzletet romokban…. Mert nem tudom legyűrni a természetem, alapból mindig a legrosszabbra gondolok… Most épp arra, hogy ismét betörtek…(Mert a nyitásunkat követő héten valóban arra jöttünk reggel dolgozni, hogy betörtek hozzánk) És a zseblámpa helyett a gép monitorját használják világítani….
Odaértünk, benéztünk az ablakon, látunk-e fényt… Sötétség…
– Bemenjünk? – kérdezte Peti.
– Persze! – feleltem, pedig a hátam borsózott a gondolattól, hogy mi van, ha mégis van bent valaki…
Körbejártuk előbb a boltot, megnéztük az ajtókat, és csak ezután merészkedtem be…. Az irodában minden rendben, ajtót zárva, gépet kikapcsolva találtuk….
– Beragadt az msn! – mondta Peti.
– A kva anyukáját! – gondoltam én.
Párom egy hős, végigment azért a bolton, körbenézett mindent… De én még hazafelé sem tudtam megnyugodni…
Betörés most csak a nyugisan eltölteni akart estémben történt…. Elég volt az izgalmakból! Egy teljesen hétköznapi ember vagyok, nem élhetnék esetleg úgy?