SO(R)S

Gyanútlanul kísérem fel az emeletre a kedves „vevőt”, erre ott találok egy nőt… Úgy meglepődtem amikor rám köszönt, hogy a visszaköszönés után rögtön meg is kérdeztem, hogy jött fel ide úgy, hogy nem vettük észre… 🙂 Azt mondja csak nézelődik…jó, nálunk mindenki CSAK nézelődik…Meg még elmenne wc-re is, ha van itt olyan…Persze, lent van a kolléga, majd útba igazítja (mert én ugye fent navigáltam a másik kedves ügyfelet…) Letrappolt, gondoltam elmegy wc-re, aztán távozik…

Mire lejöttem, ott álldogált a franciaágyas résznél, és nem a bútorokat nézegeti ám!!!! Nem basszus! A földet!!!! Gondoltam, elejtett valamit, azt keresi…. Deeee… ő a lapokat nézte! És figyelj! Előkapott egy padlólapot a hátizsákjából, és elkezdte rakosgatni a földön, hogy lenne a legszebb nála lerakva!! Komolyan mondom, ha kimondanám a gondolataimat, engem már lecsuktak volna! 🙂 És távozás előtt még elment wc-re is!

A kijáratnál még egyszer kikapta a lapot a táskájából, és megnézte újra…. földre rakosgatva!

EZ EGY BÚTORBOLT BAZD!!!! 🙂 Ennyire nemnormális emberek miért minket kell hogy megtaláljanak? És én miért háborodok fel az ilyeneken? És miért vannak gyilkos gondolataim, miközben mosolyogva elköszönök?

Gábor (kolléga):

-Csinálni kéne ide az ajtóhoz olyan beléptetőt, mint a bankokban van! Ráírnánk a gombokra:

„Komoly vevő vagyok!”

„Hülye vagyok, nézelődök!”

Akkor már én is belelkesültem az ötlettől:

„Méretet nem tudok, de akkor is segíts!”

Asszem szabadalmaztatni fogjuk! :)))

A másik ötletünk, hogy a cégtáblánkat átírjuk:

                   BÚTORHÁZ ÉS MÚZEUM

Belépés csak komoly érdeklődőknek, ellenkező esetben belépődíjat szedünk!

És hogy miért írtam le mindezeket? Egyrészt nyomot hagyok magam után…nem olyat teee! :)) Az utókornak! Aki jelen esetben a lányom…majd egyszer elolvashatja. Másrészt azért, mert az idei évünk sem múlhat el apróbb baleset nélkül! És az ezzel kapcsolatos reakcióm az eltelt évek tekintetében szerintem azért érthetőbb lesz:)

2 napja vacsora otthon, nagy vidámságban. Okunk az nincs rá, de nem is keresünk, általános állapot a vacsora közbeni jó kedv. Fanni szendvicset csinált magának: kenyér, szalámi, ketchup (ez milyen szó mán!), sajt a tetejére…mikróba be. Így készül a melegszendvics (mikrós-kenyér) nálunk:) Szokásosan rátekert vagy 5 percet, arra nem emlékszem, hogy ki is várta-e, de meglehet! 🙂 Kivette…

Majdnem sikerült is neki letennie az asztalra, amikor a kenyér lecsúszott, megsütötte a kezét, tányért eldobta. Az összetört, padló beterítve ketchupos szalámis kenyérrel… Nagy-nagy csend lett pillanatokig, Fanni bámult az összetört tányérra, majd hirtelen elkezdte ugrálva rázni a BAL kezét „SAJT-SAJT” csatakiáltással gyors mozdulattal földhöz vágta a kezére olvadt sajtot! Kéz csap alá be, Fanni szeméből könnyek ki… Négyen szedegettük a földről az akkor már vacsorának nem nevezhető trutyit az összetört tányérdarabokkal…

Tudjátok milyen az, amikor a sajt a kezeteken olvad tovább? Csúnya nyomot hagy maga után… – Miért mindig a bal kezem? – kérdezte fájó tekintettel. – Azt használod, szerinted miért? – kérdeztem vissza mosolyogva. – Egyébként jó ez így, mert a mostani égés meg a heg a csuklódon mindig megmutatja, hogy melyik a bal kezed! Soha nem fogod eltéveszteni! – tettem még hozzá nem kevésbé együtt érzőn. (Nem vagyok kegyetlen! Csak nem rinyálunk feleslegesen! 🙂

• 
  

  Meg még az is eszembe jutott, hogy felnőtt korodban azt fogják hinni, hogy kínoztalak (izzó piszkavassal-késsel szabdaltam a karját), mert ahogy most kinézel le se fogod tudni tagadni! – tettem még hozzá kissé szélesebb mosollyal.

  
  
• 
  

  Tényleg! – mosolygott vissza a lányom.

Tegnap már azt is megkapta, hogy ha már ilyen szépen rásült, csinálhattunk volna belőle valami betűformát: E – mint Edward (Alkonyat-rajongó a gyerek) vagy Á – mint Ádám (osztálytárs és aki emlékszik még a húsvéti locsoló gyerek, akivel azóta is össze akarjuk boronálni) Nem is értem, miért nem értékelte! Ennek a gyereknek semmi sem tetszik??? :)))

És amikor megint történik vele valami, mindig eszembe jut Gábor kollégám mondása: „Gyerek? Isten ments! Inkább aranyhal!” :))

Szegény Fanni párszor már azért megkapta ezt is… :)) De bírja…. ÉN lányom! :))

A sok „horror” után csomó jót is tudok ám mesélni (majd következő bejegyzéseim valamelyikében kitérek erre is), például eszméletlen humora van (egyre inkább olyan lesz, mint az enyém), és sokszor rácsodálkozok, hogy mennyire szép lány lett belőle! 🙂

Az egyik hamarosan szállóigévé váló mondása:

„Úgy ellöklek, hogy gabonaköröket csinálsz a kukoricásban!”

Percekig nevettünk rajta akkor (is). 🙂

Szóval, nem kell nekem aranyhal, imádom úgy ahogy van, még ha néha az idegeimre is megy, mert felesel…az őt ért hihetetlen baleseteivel együtt…

Azért eszembe jutott, hogy megemlítem neki mit szólna hozzá, ha átírnánk a születési idejét egy nappal későbbre? :)) Mégiscsak az a fránya 13-a???

Viszonylag nyugis évek következtek… Még nem volt 10 éves, amikor egyszer kiment biciklizni… a balesetiről hívtak páromék, hogy ráesett a karjára. Ez már nem volt „szép” törés. Felakasztották a karját egy állványra, súlyokat raktak az ujjaira, és a doki helyretette a törését… Átvettem volna a fájdalmát, ha tudom… De csak álltam és biztattam és nagyon figyeltem, hogy mit csinálnak vele.

 Érdekes, hogy nagyon sok dolog jelentéktelen lett, mióta megszületett! Ilyen például, hogy soha nem tudtam ránézni a tűre vérvétel közben, rosszul voltam a kórháztól, a szagoktól… Ma már mindez eszembe sem jut… Tudni akarom, hogy mit művelnek vele…látnom kell! És igen, nekem kell lefognom őt, ha arról van szó, inkább én, mint egy nővér… Érezze, hogy mellette vagyok. A reccsenést, ahogy helyrekerült a csontja, a mai napig hallom… Újra megtanultuk a hétköznapi dolgokat törött kézzel…

A 10. születésnapja meseszerű volt…olyan ajándékokat kapott, hogy percekig ugrált a szobájában az örömtől… Másnap az iskolából hívtak, hogy bevitte a mentő. Meglöktek egy gyereket az udvaron, ráesett Fannira, gyerekem kitámasztott esés közben, amit nem bírt a csontja. Igen-igen, eltört… Mentem felé a röntgenhez, és kínomban mosolyogva kérdeztem: Már megint??? Gondoltam, helyrerántják, gipsz…rutinunk van benne sajnos, legyünk túl rajta… Műteni kell! – mondta az orvos… Elcsúsztak a csontjai, ezt nem tudja másként helyrehozni. Hosszú-hosszú órákat vártunk, mire megműthették. Délelőtt került be, délután 5 körül vitték a műtőbe…Addig a létező összes módszerem bevetettem, hogy kibírja a fájdalmat, eltereljem a figyelmét… Végre vihetik!

Ültem a folyosón és rettegtem…megint! Egyedül voltam…megint! Az már nem titok, hogy képes vagyok a legrosszabbra gondolni minden helyzetben, gondolhatjátok, hogy mik jártak a fejemben… Altatás…és ha nem ébred fel? Műtét….és ha gond lesz közben? Ültem és pörgött az agyam, igyekeztem hallgatózni, belesni…bármit megtudni. Elképzeltem, ha nem vigyáznak rá eléggé, én kinyírom a teljes személyzetet… Miért nem jön valaki és nyugtat meg? Nem mertem elmozdulni onnan, nehogy akkor tolják ki amikor nem vagyok ott. Amikor csak ülsz és a percek óráknak tűnnek…nézel, de nem látsz semmit…az jár a fejedben, hogy miért kell neked ezt megint egyedül végig csinálnod?

 Anyuka, a műtét sikerült! Rendben ment minden! – mondta egy nővér, de én persze az orvost is megkerestem, tőle akartam hallani… Vas a helyén, minden terv szerint zajlott! – mondta az orvos. Megnyugodni? Na, azt nem! Majd ha felébred! Felébredt, és mikor végre a szemébe nézhettem, akkor hittem el, hogy vége a rémálmomnak… Tél volt még, tudjátok milyen macerás télen egy gipszes kezű gyerekre ruhát adni? 🙂 Télikabátot elfelejtheted…rövid ujjú pólót, poncsót beszerezni… Még egy műtét, amikor a vasat kiveszik…rettegés a folyosón, de már nem egyedül! Könnyebb a teher kicsit, ha nemcsak a te válladat nyomja! 🙂 Ebből az altatásból már nem ébredt olyan jól…sírt…alig tudtuk megnyugtatni. Nem tudták megszúrni a kezét a műtőben, össze-vissza próbálkoztak, gyerekem üvöltött, máshogy altatták tehát…ezért ébredt rosszabbul… A bal keze volt ismét! Fanni balkezes, melyiket törné??? 🙂 Most van a csuklóján egy heg… A lényeg, hogy használni tudja, gond nélkül! 🙂 Akkor megígértettem vele, vigyáz magára…főleg februárban. (Tudtam, hogy hiába, de azért mégis!)

Következő év februárja: Csörög a telefonom, Fanni osztályfőnöke… Én már csak annyit kérdeztem, hová menjek? Az iskolába, lányom átesett a palincson, percekig nem kapott levegőt… Persze rohantam, a tanáriban feküdt egy ágyon, és riadt szemekkel nézett rám. Én meg nagy vigyorogva mondtam neki: – Nem megbeszéltük, hogy februárban meg sem mozdulsz, nem futkosol? A tanárok hülye kegyetlen szülőnek néztek! Láttam, de nem érdekelt. Fanni vissza mosolygott, kínok között. Akkor már kapott levegőt, hazamentünk és később már nevetve mesélte, hogy az osztálytársai sokkot kaptak, rohangáltak fel-alá, hogy már megint biztos eltört valamije, jobban megijedtek mint ő…

Na, itt vagyok, csak megvártam, hogy kinek fogok hiányozni! 🙂 Egyébként meg csak akkor írok, ha kedvem van… Kedvem az meg mostanában nincs. Az én kedvem a vevők számával emelkedik általában, vevő nincs, írás sincs… Punk-tum (elfelejtettem Szamsza, hogy kell írni)

Jó-jó megkegyelmezek nektek, akik már-már rajongóimnak vagytok mondhatók. Azok, akiknek még nincs gyermekük elrettentésként, akik már rendelkeznek egy-kettő (sok-Forgószél) gyermekkel sűrű bólogatással és együttérzéssel olvassák amik az én lányommal történtek.

Megszületett, alig vártam, hogy végre láthassam, mert a szülés után csak a csúcsos fejére emlékeztem, nem kis derültséget okozva orvosomnak, mikor megkérdeztem, hogy vajon így marad-e. Megnyugtatott, hogy csak a vákuum miatt ilyen, szép lesz, higgyem el… Nem hittem… látni akartam… Kihozták, és le volt ragasztva mind a két szeme!!! Azt a sokkot, amit akkor átéltem amikor a kezembe nyomták… Jaaa, hogy besárgult és muszáj kezelni… akkor jó, nincs nagyobb baja! 🙂 Hazatérvén a gyerekorvosnak ez nem volt ennyire egyértelmű, hetente vette a vért a fejéből (máshol nem tudta megszúrni), anyuka lefogta síró gyerekét, és elővette a régóta megtanult leckét: Nem kimutatni, hogy mennyire fáj! Végül konzultálván más orvossal is, felfüggesztettük a folytonos vérvételes ellenőrzését… A másik orvos szerint mivel neki születésétől magas a billi-rubin szintje, különösebb gondot nem fog neki okozni. A megkönnyebbülésem csak hetekig tartott, mert a folytonos orvoshoz járás nem szűnt meg. Állandó hörghurutos tünetei voltak, amit végül Szegeden vizsgáltak ki. 5 hónapos korától asztmagyanú miatt puffolnia kellett. Frankó dolog egy csecsemő szájára tejfölös dobozt szorítani… ezt is megcsináltam… mert kellett. Aztán már speciális szerkezetünk volt, ami lényegesen megkönnyítette a továbbiakat. Hál istennek soha nem lett nagyobb baja, befulladásig nem fajult nála a helyzet egyszer sem.

Miután így végig mentünk a „belső” dolgokon, valaki odafent nagyon vicces kedvében lehetett mikor neki kiosztotta a lapokat, mert osztott külső sérüléseket is. Csak hogy nehogy nyugodtan üldögéljen az anyuka és élvezze a gyermeknevelés szépségeit… Ha-ha, te akartad annyira – nesze!

Az első balesete 4-5 éves korában történt. Az apja elvitte egy játszótérre, amit akkoriban adtak át, EU szabványos, tökbiztonságos… volt, amíg Fanni be nem tette oda a kis lábacskáit. Ezen lábacskák megcsúsztak a mászókán, gyermek pedig a földön találta magát. Naná, hogy úgy esett, hogy a karja eltörjön. Szép gipszet kapott, „szép” törése volt az orvos szerint, anyuka pedig megtanulhatta, hogyan kell egy gipszes kezű gyereket öltöztetni, pátyolgatni. Miután ezt is letudtuk, megint visszatértünk „kintről-bentre”.

40 fokos lehúzhatatlan lázai voltak… nem egyszer… Csavartam a testét vizes törölközőbe…nem egyszer. A vége az lett, hogy ki kellett vetetni a manduláját. Ha már ott volt, akkor 1-et fizet kettőt kap…az orrmanduláját is kikapták. Rutinműtét! Ilyen szó nem létezik a szótáramban. Ha valamit rutinból csinálnak, az már jó nem lehet! Egyedül vártam, hogy kihozzák a műtőből (az apja állítólag sürgős munkán volt, szerintem csak csajozott), rettegtem amíg fel nem ébredt… És rettegtem utána is, amikor a vért törölgették a szájából (ez így normális anyuka! – a te anyukádat nővérke! Ez csak neked normális!)

És rettegtem amikor már ennie kellett volna, de az én gyerekem még a jégkrémet sem ette meg! Csak inni volt hajlandó… tejet… ami visszafolyt az orrán…Jó látvány volt…megnyugtató. Azt hittem, hogy valamit végzetesen elrontottak nála, soha többet nem fog enni normálisan…Na akkor fogadtam meg először, hogy nekem ettől a perctől mindegy, hogy mit eszik, CSAK EGYEN! Kiderült, hogy felülfertőződött valami vírussal…igen, a kórházban. Hazavittük, meggyógyult és evett újra rendesen.

Nem akartam hozzászólásban ilyen hosszan válaszolni erre-neki:

sicc
Khm…már az Üzletkötő is sértés a köreinkben…Területi Képviselő,jó????A kedvemért,legalább néha egy-egy esélyt nekik..hátha Én vagyok az,és csak elmennénk egymás mellett.Mekkora bűn lenne!!!

Először akkor kiáltottam fel, hogy „Jesszus, megsértettem?” amikor elolvastam a hozzászólásodat, siccem. Aztán akkor, amikor elolvastam a saját bejegyzésemet…

Tényleg kívülálló szemével olvasva elég antiszociális, érzéketlen bunkó parasztnak tűntem még a saját szememben is… Viszont annyit mentségemre felhoznék (az esetleges lázas állapotomon kívül), hogy ahogy gondolkodom a témával kapcsolatban, az egyáltalán nem látszik rajtam, mikor beszélek a „területi képviselőkkel”. Udvarias vagyok a végletekig, de sokkal becsületesebbnek érzem azt, ha kimondom, hogy esélyt sem látok az együttműködésünkre, mint ha azt mondanám, hogy még átgondolom, telefonálgasson, majd döntök, nem én döntök, megbeszélem… Az ő idejét sem pazarlom feleslegesen, fel sem csillantom előtte a lehetséges üzletkötés reményét, és nekem sem kell hasztalan köröket futnom, hitegetnem… 10 éve találnak meg jobbnál-jobb ajánlatokkal, az elején még végighallgattam őket, amiből az következett, hogy folyamatosan telefonálgattak, döntöttem-e, kell-e, jó-e… Belefáradtam ebbe… Ha bútorgyártó üzletkötője (bocsi) J területi képviselője jön ajánlattal, nem építem le ennyire gyorsan, elhiheted…

Egyébként, nekem kezd agyamra menni a blogolás… Mert képzeld, a „kishölgy”-ről egyből beugrottál nekem, és még a cipőjét is megnéztem… Amit előtte soha nem tettem volna… És gyorsan rájöttem, hogy nem lehet Sicc, mert annyira jelentéktelen cipője volt… J Tehát, ünnepélyesen megígérhetem, hogy amennyiben poros kisvárosunkba tévednél valamilyen csoda vagy véletlen vagy sors vagy karma által… Tuti nem hagylak elmenni… Megkávéztatlak – teáztatlak (búzafűgumóbigyó nincs!), lerúghatod nálam a szandálod, ha feltörte már a lábad, leülünk és majd jól nézzük egymást… J Vagyis TE beszélsz, én meg válaszolok… Nálam az a beszélgetés… J Bármikor szívesen látlak, még az e-mail címem is megadom jó szívvel, de azt nem ígérhetem, hogy üzletet is fogunk kötni… bármennyire kedvellek is téged… a számomra használhatatlan – fölösleges dolgokban nem kötök kompromisszumot. J Azért ha sértő vagy bántó volt az előző bejegyzésem, elnézésedet kérem…  

Én ázok, Te ázol, Tejázok!!! Na, ez másnál nem nagy szám, de én csak végszükség esetén iszom. Ha jól bele akarnék gondolni, ennek is meg van az oka, ami exférjhez kötődik, de én jól nem gondolok bele:) 30 fokban jó egyébként megfázni, mert nem kell betakarózni ahhoz, hogy izzadj! 🙂 Egyfajta kábulatban éltem túl a tegnapi napot, ami mára sem múlt el… Dolgozom… Jah, itt a gépnél…. Írom a blogomat… Most ez a munkám:)) De néha nem kerülhetem el, hogy a véletlenül betévedt embereknek felfedjem a valódi ittlétem okát, miszerint ha bútort akarnak a legjobb helyre jöttek… Ritkán jönnek…:)

Deeeee, az előbb volt itt egy „kishölgy”…. Igen-igen! Nem-nem! Secc-perc alatt rájöttem, hogy neki bizony én nem adok el semmit! Mert Ő akar NEKEM!!!! Ha-ha… Na, ahhoz korábban kellett volna kelned kisanyám! Saját magam neveléséből adódóan igyekszem ám azért kedves és érdeklődő lenni….

• 
  

  Nagyon jó minőségű pálinkáink vannak! (Igen, jól olvastad!) – mondja ő szerényen.

  
  
• 
  

  Utáljuk a pálinkát! – mondom én hiper-szuper kedvesen. Kifejlesztettem magamban a képességet, hogy két perc alatt leépítsek valakit, aki számomra nem érdekes. Nem vesztegetem a drága időm (amit ráadásul blogolással is tölthetnék) felesleges körökre…

  
  
• 
  

  El tudom küldeni e-mailben az ajánlatainkat! – ez nem adja fel basszus! Drasztikusabb és célravezetőbb utat kerestem a tőle való megszabaduláshoz.

  
  
• 
  

  Jézusom! Ráadásul méregdrágák is! – jegyzem meg, hátha rájön végre, hogy velem aztán rossz lóra tett!

  
  
• 
  

  Akkor kapok egy e-mail címet? – folytatja, mert a kollégám a drága már előttem elbeszélgetett vele és megígérte neki….

  
  
• 
  

  Nem fog minket érdekelni, de nyugodtan küldje el! – mondom, miközben már a másik hang a fejemben leüvölti a fejét, hogy takarodj már ki innen legyél oly kedves.

Kiment, a kollégám felírta a címünket neki, hagytam, mert így hamarabb szabadultam…

Jaaaa, és kedves volt, mert megkérdezte, hogy allergiás vagyok vagy CSAK meg vagyok fázva????? Allergiás bazd+ az összes üzletkötőre, akik bezzeg megtalálnak minket a qrva jó és kihagyhatatlan ajánlataikkal, miközben vevő egy szál se, de nekem az lesz az első dolgom, hogy repiajándékba baromi drága pálinkát vegyek…. A kinek is?????? Ez nem italkimérés, itt nincsenek olyan partnerek akiknek ajándékozni lehetne, de ha lehetne se vennék 5.000 -ért pálinkát!!!!!

Tegnap már leépítettem egy nőt, aki valami internetes szarságot akart nekem eladni, potom 25.000 – ért évente…. Annak is élből megmondtam, hogy ne fárassza magát…. Elég nekünk amink van hirdetésileg…. Ő meg nyomta az előre betanult szöveget…. ÁÁÁÁÁ! Ha éhen halnék se mennék el ilyen helyre dolgozni!!!! Mert ha nekem valaki azt mondaná, hogy kösz nem…. akkor én udvariasan megköszönném és lelépnék…. Biztos nem kötnék egy üzletet sem…. Főleg, ha olyannal találkoznék össze, mint ÉN :)))) És most visszadőlök a romjaimba…. és TEJÁZOK!!! Ehhhh…..brrrrr…. 🙂

Nahát! És még egyszer hát naaaaa! Alant megpróbálkoztam végre azzal foglalatoskodni, amiért valójában a blogot indítottam… Cseppet sem egyhangú életem történéseinek valamilyen – irodalminak csak nagyon jóindulattal nevezhető és sajnos csak ritkán humoros – formába öntésével. Deeee! Nem tudok kivetkőzni magamból, és ismét elvágtam a vénámat ami az írói lenne…. Olyan történt ma velem, hogy azt muszáj leírnom! Nagy ráérő időmben ami nem a munkanélküliségemből fakad, hanem a munka nélküliségemből, ma sem mulasztottam el felkeresni itt az nlc-n a kedvenceimet. Így aztán mint mindig: betévedtem Eliana Szöszmókjaiba…. Rendesen elszórakoztam az írásán, még hozzá is szóltam, mert ugye írásban nem bírok ám a számmal…

Megindultunk hazafelé a munkahelyről, mikor is az autóm sípolva jelezte hülye gazdájának, hogy hát tankolni kéne… Befordultunk az első útba ejthető benzinkútra, nehogy már a pusztába ragadjunk az üres tank miatt… Kollégám szokott tankolni, mivel én nőből vagyok és nem érintettem még kútfejet (ha egyáltalán így hívják) soha életemben, meg egyébként is nekem kell fizetni, mivel az én autóm… Tehát gyanútlanul bementem, elviccelődtünk a kutassal, hogy a tök üres kúton biz az az egy az én autóm… Lévén ma áremelés volt, szerintem örültek hogy valakit végre kiszolgálhatnak, mert elkezdte kérdezgetni nincs-e még szükségem valamire?

 -Magnum jégkrém ebben a jó időben? – kérdezte. (Hideg van nálunk is, igen. De nézzük el neki, vicces akart lenni.)

-Köszi nem – válaszoltam én, a bőbeszédű.

-Akkor egy sorsjegyet? – reménykedve nézett rám.

ÉÉÉÉÉÉÉÉÉsssss igen! Gondoltátok volna, hogy van ilyen? Én megmondtam nektek! A sors! Bizony!

Mert nekem aztán nem az ugrott ám be erről a kérdésről, hogy mit nyerhetek vele, mert én azt már tudtam! Egyből Elianára gondoltam, hogy ő nyert egy ilyen bigyóval, és nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne röhögjek fel hangosan!  Aztán imádkoztam, hogy ne nyerjek üdítőt én is, mert akkor majd jól postára adom neki az enyém sorsjegyet növelve esélyeit ama bizonyos hőn áhított Liba-Leon – ra! Büszkén jelenthetem, hogy NEM nyertem!  A kutas szerintem hülyének nézett, embert még így örülni nem nyertes szelvénynek tutira nem látott… Csendben megjegyezte, hogy beküldhetem ám… Én meg a szavába vágva benyögtem nagy vigyorgásom közepette, hogy tudom… És kisétáltam és egész úton hazafelé ezen mulattam. Mert mekkora az esélye, hogy pont ma olvastam nála erről és pont ma pont egy ilyen nyerős kútnál állunk meg tankolni???? Naaaaa? Hát ekkora!

Tehát Eliana! Van nálam egy esélyed!

Nézte a férfit, és nem értette, hogy került hozzá ilyen közel. Hogy engedhette magához ennyire közel, hiszen a napokban még a templomban imádkozott István gyógyulásáért. Ő aki soha nem tudott, soha nem járt templomba. Most meg a legjobb barátja lakásán van, akit még pár hete egyenesen utált. Semmi vonzót nem talált benne, ellenszenves volt a modora, a stílusa, a kinézete… „Mit keresek én itt?” – kérdezte magától már századjára. Pedig tudta a választ. Menedék… Szavak, amiket mindig is szeretett volna hallani egy férfi szájából. Elvarázsolta az udvarlása. Elmenekült a soha végig nem gondolt gondok elől. Tudatában volt István betegségének, de szembesülni azzal teljesen más volt. Kórház, átültetés, remény, kételyek… Tőle kért segítséget, hogy István mellett lehessen. Hiszen a legjobb barátok. Minden perc késedelem számíthat, legalábbis akkor úgy gondolta. Romantikus elképzelései voltak, amik nem a valóságból táplálkoztak… Ha mellette lehet megkönnyíti neki, meggyógyítja a jelenléte, minden ugyanolyan lesz, sőt sokkal jobb, mint előtte. Kétségbeesve kereste a megoldást, hogy a legrövidebb idő alatt eljuthasson a szomszéd városba, s az egyetlen, aki ezt megvalósíthatta pont Ő volt. Így kezdődött…

Minden percben vele volt, amit nem István ágyánál töltött. Akkor még csak a barátot, a segítő kezet látta benne. Megérintette a halál lehetősége, amikor látta Istvánt legyőzhetetlen lázban vergődni. Cserélte a homlokán a borogatást, miközben a férfi, akit szeretett tehetetlenül vacogott annyira, hogy az ágy rázkódott alatta, és sokszor eszméletlenségében annak sem volt tudatában, ki fogja a kezét. Dühös volt és reményvesztett. Haszontalannak érezte magát, a romantikus álom, hogy a jelenléte mindent elfeledtet, darabjaira hullott. Kimenekült a kórházból egy helyet keresve, ahol megnyugodhat háborgó lelke. Félve ment be a templomba, idegennek érezte magát és nagyon kicsinek a hatalmas kupola alatt. Leült és elmondta az egyetlen imát, amit ismert. Remélte, ez is elég lesz. Megígérte, ha István meggyógyul, bármit megtesz, csak még most az egyszer segítsen. Potyogtak a szeméből a könnyek, és lassan kimosták a lelkéből a fájdalmat. Megnyugvásért tért be, de megvilágosodott. Ő nem akarja ezt az életet! Nem így akar élni. Félelemben, fájdalomban, tehetetlenül végignézve, hogy a férfi szervezete lassan feléli tartalékait. Azt már tudta, hogy ez a műtét nem sikerült. Tudta, hogy a remény a közös gyermekre hosszú időre ismét elveszett, hiszen nem kockáztathatták meg, hogy ne legyen egészséges. Nem akarta megvárni a következő „donor-riasztást”, nem akarta még egyszer ugyanezt végigélni. Önző volt, de a saját életét akarta élni. A lelke mélyén már tudta, hogy elhagyja őt. Amint megerősödik annyira, hogy hazatérjen, addig viszont mellette lesz és támogatja. A fájdalom, amit okozni fog neki még így sem lesz elkerülhető. Kegyetlen csatákat vívott a saját lelkiismeretével, mert ugyanazt készült elkövetni, amit a saját anyja csinált egykor. A bajban hagyja el az embert, akit szeretett. Az sem enyhíti bűnét, hogy ő megvárja a felépülését.

Olyan izén érzem magam mostanában… A szavak nem fogytak ki belőlem, csak nem tudtam betűkké formálni őket… Sőt, annyi minden kavarog bennem, annyi érzés. A legfontosabb a leveledben írtak drága… Azt hiszem, az épített bennem gátat, azért nem írtam eddig. Megdöbbentett, hogy zavar a nyilvánosság… Nem akarom azt sem, hogy kényszernek érezd a hozzászólásokat… Hülye dolog ez, mert pontosan tudom, hogy soha nem lesz belőlem ÍRÓ, a késztetés a megmérettetésre mégis bennem van. Vágyódom az elismerésre, a kritikákra olyan emberektől, akikkel soha nem találkoztunk, csak az írásainkból merítjük „barátságainkat”. Írhatnék csak magamnak… írhattam volna úgy, hogy soha nem tudod meg… Titkos blogot is vezethetnék… De eddig sem voltak titkaink, nem akarom most elkezdeni… Azt gondoltam, úgy éreztem, hogy velem együtt örülsz. Az írásaimra kapott értékelés, a hozzászólások simogatják a lelkem, választ adnak kicsit arra, ami lehetnék…

Nem teregetem ki a magánéletünket, csak amennyire szükségesnek tartom. Ezzel nem veszek el az értékéből, megmaradnak kettőnknek a csodálatos pillanataink. Abba akartam hagyni az egészet, miután olvastalak… Hiányozna, ezért nem teszem. Lehet, hogy ki vagyok éhezve az életemből eddig száműzött – még ha felszínesnek is számít – kapcsolatokra. Nem tagadhatom meg magamtól az esélyt, hogy nyissak más emberek felé. Érthetetlen ez, még nekem is 🙂 Hiányoznának Szamóca, Sicc, Eliana életének történései. Csodálom, ahogy írni tudnak, miközben bosszankodom a felismeréstől, hogy én így soha nem fogok… 🙂 Imádom a „beszélgetéseinket” Szamszával, valahogy úgy érzem, hogy egy hullámhosszon vagyunk… Kevés emberről mondhatom el ezt a körülöttem élőkből… Mindennek ellenére a te helyed a szívemben, a lelkemben megingathatatlan. Amellett, hogy a szerelmem, a társam vagy mindenben, mindig TE leszel a legjobb és egyetlen barátom is! 🙂

Feloldalak a kényszer alól, hogy hozzászólást írj! (Bár eddig sem vártam el….) Elég ha olvasol, és este elmondod a véleményed, vagy csendben megjegyzed, hogy „olvastalak”. Neked nem kell írnod, te tudsz beszélni édes…:) A gondolataidra, a véleményedre, a kritikádra azonban szükségem van… Mint ahogy rád is… Még 50 évig!! 🙂