Nézte a férfit, és nem értette, hogy került hozzá ilyen közel. Hogy engedhette magához ennyire közel, hiszen a napokban még a templomban imádkozott István gyógyulásáért. Ő aki soha nem tudott, soha nem járt templomba. Most meg a legjobb barátja lakásán van, akit még pár hete egyenesen utált. Semmi vonzót nem talált benne, ellenszenves volt a modora, a stílusa, a kinézete… „Mit keresek én itt?” – kérdezte magától már századjára. Pedig tudta a választ. Menedék… Szavak, amiket mindig is szeretett volna hallani egy férfi szájából. Elvarázsolta az udvarlása. Elmenekült a soha végig nem gondolt gondok elől. Tudatában volt István betegségének, de szembesülni azzal teljesen más volt. Kórház, átültetés, remény, kételyek… Tőle kért segítséget, hogy István mellett lehessen. Hiszen a legjobb barátok. Minden perc késedelem számíthat, legalábbis akkor úgy gondolta. Romantikus elképzelései voltak, amik nem a valóságból táplálkoztak… Ha mellette lehet megkönnyíti neki, meggyógyítja a jelenléte, minden ugyanolyan lesz, sőt sokkal jobb, mint előtte. Kétségbeesve kereste a megoldást, hogy a legrövidebb idő alatt eljuthasson a szomszéd városba, s az egyetlen, aki ezt megvalósíthatta pont Ő volt. Így kezdődött…
Minden percben vele volt, amit nem István ágyánál töltött. Akkor még csak a barátot, a segítő kezet látta benne. Megérintette a halál lehetősége, amikor látta Istvánt legyőzhetetlen lázban vergődni. Cserélte a homlokán a borogatást, miközben a férfi, akit szeretett tehetetlenül vacogott annyira, hogy az ágy rázkódott alatta, és sokszor eszméletlenségében annak sem volt tudatában, ki fogja a kezét. Dühös volt és reményvesztett. Haszontalannak érezte magát, a romantikus álom, hogy a jelenléte mindent elfeledtet, darabjaira hullott. Kimenekült a kórházból egy helyet keresve, ahol megnyugodhat háborgó lelke. Félve ment be a templomba, idegennek érezte magát és nagyon kicsinek a hatalmas kupola alatt. Leült és elmondta az egyetlen imát, amit ismert. Remélte, ez is elég lesz. Megígérte, ha István meggyógyul, bármit megtesz, csak még most az egyszer segítsen. Potyogtak a szeméből a könnyek, és lassan kimosták a lelkéből a fájdalmat. Megnyugvásért tért be, de megvilágosodott. Ő nem akarja ezt az életet! Nem így akar élni. Félelemben, fájdalomban, tehetetlenül végignézve, hogy a férfi szervezete lassan feléli tartalékait. Azt már tudta, hogy ez a műtét nem sikerült. Tudta, hogy a remény a közös gyermekre hosszú időre ismét elveszett, hiszen nem kockáztathatták meg, hogy ne legyen egészséges. Nem akarta megvárni a következő „donor-riasztást”, nem akarta még egyszer ugyanezt végigélni. Önző volt, de a saját életét akarta élni. A lelke mélyén már tudta, hogy elhagyja őt. Amint megerősödik annyira, hogy hazatérjen, addig viszont mellette lesz és támogatja. A fájdalom, amit okozni fog neki még így sem lesz elkerülhető. Kegyetlen csatákat vívott a saját lelkiismeretével, mert ugyanazt készült elkövetni, amit a saját anyja csinált egykor. A bajban hagyja el az embert, akit szeretett. Az sem enyhíti bűnét, hogy ő megvárja a felépülését.