Nagyon
nehezen engedek közel magamhoz embereket. Megtanultam az évek
során, hogy csak magamra számíthatok. Sokan neveztek már ezért
keménynek, hidegnek vagy érzéketlennek. Pedig csak jól
felépített védelem volt. Nem kértem segítséget senkitől, mert
azzal kiszolgáltattam volna magam és el akartam kerülni, hogy
később felemlegessék.
A
szívem mélyén azért mindig is olyan családra vágytam, ahol az
emberek törődnek egymással, nem kell félned kérni, mert
önzetlenül, tiszta szívvel adnak, és te önzetlenül, tiszta
szívvel tudsz segíteni. Ahol természetes jelenség a szeretet, a
harmónia. Ahol beszélgetnek egymással, ahol bármikor elmondhatod
a problémáid, nem kell attól tartanod, hogy később az arcodba
vágják azokat.
Belekerültem
a Petiék családjába, és elhittem, hogy végre részese lehetek én
is a csodának. Lassan feladtam az elveimet, az ellenállásomat, a
védekezésemet. Lubickolni akartam a nehezen megtalált és számomra
felfoghatatlan boldogságban, amit a család biztonsága nyújthat a
többi embernek. Bíztam bennük, meghallgattam őket, kezdtem
megnyílni előttük. Azt gondoltam, hogy része lehetek ennek az
egységnek, sőt segíthetem is őket a jobb együttélésben.
AZ
EGÉSZ VILÁGOM OMLOTT ÖSSZE!
Mindaz,
amit 6 év alatt felépítettem magamban – SEMMIVÉ VÁLT! Minden
hozzám intézett szó, szeretet-megnyilvánulás hamissá vált.
Minden meghallgatott mondat, elkeseredés megértő fülekre talált
nálam, és ezt most ellenem fordították.
EGYEDÜL
VAGYOK.
ÚJRA.
Kiálltam
valakiért, valaki mellett. Hiba volt. Tanulok belőle. Megtanulom
újra, hogy ne bízzak senkiben, ne foglaljak állást olyan
dolgokban, amikhez nem kéne, hogy közöm legyen. Meg kellene
tanulnom végre, hogy ne vegyem MÁS baját a saját nyakamra.
Megvívtam
valaki más harcát helyette. Kár volt…
Azzal,
hogy nem álltak mellém, elismerték a másik igazát. Azzal, hogy
nem tiltakoztak és mondták el amit gondolnak, egyedül hagytak.
Azzal, hogy hagyták, hogy engem támadjon és igazságtalanul
vádoljon meg dolgokkal nem elhatárolódtak, hanem a másik személy
mellé álltak.
ÉN
ÍGY ÉRZEM.
Mélységesen
szomorú vagyok és csalódott. Igen, benned is csalódtam…
Csak
akkor álltál ki mellettem, amikor kérdőre vontalak, hogy miért
nem védesz meg…
És
az a bizonyos mondatod, hogy „szerintem is a kettőtök harca ez
Ritával”, az legalább annyira fáj, mint az, hogy anyukád nem
állt ki mellettem…
Egyrészt
nem én csináltam az egészből ekkora balhét.
Másrészt
amikor már elkezdte ÉN próbáltam leállítani.
A
te fejedben tényleg az van, hogy én MAGAM MIATT szólogattam be
Ritának?
Mert
a mondatoddal azt sugalltad, hogy NEKEM VAN CSAK PROBLÉMÁM vele. És
hogy én generáltam az egész családon belüli feszültséget.
Az
a legrosszabb benne, hogy ha TE ezt gondolod, akkor mégis mit
várhattam volna el másoktól? Márpedig ezt gondolod… és ezzel
azt bizonyítottad be, hogy nem ismersz engem. Vagy nem jól ismersz
engem.
Ha
tényleg ez a véleményed, akkor már az is megkérdőjeleződik
bennem, hogy valóban együtt kell-e nekünk maradnunk. Mert én nem
az az ember vagyok, aki a SAJÁT kényelme érdekében ekkora feneket
kerítene a dolgoknak. Ha TE nem látod, hogy anyukád mellett és
helyette csináltam, akkor tényleg hazugságban éltünk eddig.
Próbálom
feldolgozni, de nehéz ilyen mélyről feljönni, ahova zuhantam.
Romokban vagyok. Újra és újra hallom a fejemben a szavakat.
„Azóta
van csak gond a családban, amióta ti idejöttetek….”
„Mindenkivel
felsőbbrendűen és lekezelően beszélsz….”
„Te
nem csinálsz meg itthon semmit….”
„Ez
a kettőtök harca, nekünk ehhez semmi közünk…”
„Egymással
kellett volna ezt megbeszélnetek, nektek van egymással
problémátok….”
Senki
nem ajánlott megoldást a helyzetre. Én mondtam, hogy viselkedjünk
végre felnőtt emberekként. Oldjuk meg valamilyen módon. Én
ajánlottam fel alternatívákat. És igen, ÉN mondtam azt is, hogy
induljunk tiszta lappal. Felejtsük el a sérelmeinket.
És
most ÉN vagyok az, aki azt mondom, hogy nem vagyok biztos benne,
hogy meg tudom-e tenni. Legszívesebben fognám a gyerekem és
elmennék. Hogy megszabaduljatok a feszültség-forrástól, azaz
TŐLÜNK. Hogy újra az a boldog család lehessetek, akik előttünk
voltatok.
Összetörtem.
Tudom, hogy erősnek gondolsz. Túl sokat gondolsz rólam… Mindent
én sem tudok elviselni.
Most
újraépítem MAGAM. Voltam már ilyen mélyen, sikerülni fog ismét.
Visszatérek
a régi önmagamhoz, aki akkor voltam, amikor nem hittem a CSALÁDBAN.
Nem
beszélek magamról, hogy ne tudják kiforgatni a szavaimat.
Meghallgatok
bárkit, de nem reagálok rá.
VÉDEKEZNI
FOGOK, a magam módján. Bezárom a szívem, nem engedek közel
magamhoz senkit.
Most
itt tartok…
Talán
holnap már jobb lesz…