Ezt a levelet (a tartalmából ki is fog derülni) Fanni osztályfőnökének szánom. Jövő héten kedden családlátogatásra jelentkeztek be hozzánk! Úgy érzem magam, mint akinek megkérdőjelezik a gyerekéhez való jogát, fel akarják mérni a körülményeit, és eldönteni HELYETTEM, hogy van-e szüksége a gyerekemnek pszichológus segítségére.
Igen, vannak problémák
Fanni idegeivel mostanában. Szeretném eloszlatni azt a tévhitet,
ami a te fejedben él a mi kapcsolatunkról egymással. Nem tartom
magam elvakult szülőnek, látom a gyerekem hibáit és gyengeségeit
is. Ismerem őt és törődöm vele. Bármit meg tudunk beszélni
egymással, de nem teszem pokollá az életét a folyamatos kontroll
alatt tartással. Teret hagyok neki kicsi korától kezdve, de mindig
ott vagyok amikor szüksége van rám. Nem kell pszichológusnak
lennem ahhoz, hogy megértsem a folyamatot, ami a mostani helyzethez
vezetett nála.
Ahhoz viszont, hogy te
megértsd adok Fannihoz egy kis segítséget. Neked ő csak plusz egy
fő az osztályban, nekem pedig egy olyan ember, aki meghatározó
szereplője az életemnek. Kihangsúlyozom, hogy csak azért teszem
ezt, mert úgy gondolod nem vagyok túl közlékeny és segítőkész.
Ezt már visszahallottam, tehát nem a fantáziám szülte mondat.
Fanni rendelkezik egy
olyan tulajdonsággal, ami sajnos végigkíséri és sokszor
megkeseríti majd az évek folyamán az életét. Nevezzük
empátiának, vagy túlfejlett érzelmi intelligenciának. Ezen kívül
nem tudja feldolgozni az igazságtalanságot sem.
Elég nehéz csomagot
kapott ezzel, amit meg kell tanulnia kezelni.
Például ha a barátnői
összevesznek egymással, hiába nem őt támadják, az ebből adódó
feszültség a fentebb említett okok miatt benne csapódik le.
Lehet, hogy egy óra múlva már szent a béke az érintett felek
között, de Fanni még este is ezen gondolkodik, meghatározza a
hangulatát is.
A természetéből
fakadóan megérzi azt is, ha valaki haragszik rá vagy másképp
kezeli őt, mint a többi embert. Ki sem kell ezt konkrétan mondani
neki, elég egy pillantás vagy egy elkapott hangulat a másik fél
felől.
A többi ember legyint
erre, továbblép vagy észre sem veszi. Az én lányom lehet, hogy
hetekig ezen kattog.
Az esetleges
„pánikrohamai” önkéntelen testi reakciók részéről az
elfojtott indulatokra, a sok felgyülemlett feszültségre, a lenyelt
igazságtalanságokra.
Az utóbbi időben
összesűrűsödtek a dolgok, amik kiváltották nála ezt a fajta
testi tünetet.
A továbbtanulással
járó feszültségek. – Igen, átbeszéltünk és megbeszéltünk
mindent ezzel kapcsolatban. Neki már az is külön stressz volt,
hogy a többiek mind tudják mik akarnak lenni, úgy érezte, hogy
egyedül ő bizonytalan és fogalma sincs, milyen pályát
választana, hiszen annyi minden érdekelné. Ahogy kitöltöttük
és eldöntöttük, hová megy tovább, nagyon megkönnyebbült. De
addig ez a téma heteken-hónapokon át foglalkoztatta és őrlődött
miatta.
Ami egyértelmű
dolog, ha több barátnő tartozik össze, az állandó harc egy-egy
fél között. Hiába nem volt minden kisebb összezördülésben
érintett, minden egyes csatározást a lelkére vett és próbálta
elsimítani a problémákat.
Valószínűleg
nevetségesen kis dolgoknak tűnnek ezek egy felnőtt szemével, de
úgy gondolom, hogy egy kamasz gyerek életében az ilyen apró
dolgok azokban a pillanatokban életbe vágó fontosságúak.
Volt egy elég csúnya
összeveszés az egyik hétvégén az apja és a bátyja között.
Kiabálással és egyéb dolgokkal, aminek Fanni éppen részese
lett. Bár csak 3. félként volt jelen, de az ott történtek már
önmagukban is nagyon fájdalmasan érintették, amire még nagyobb
sajnálatomra másnap itthon is rátett még egy nagy családi
megbeszélés, vita. Ezt külön-külön is nehéz lenne
feldolgozni, de még fel sem ocsúdott az egyikből, már jött a
másik. Ez a két nap volt az utolsó csepp Fanni poharában. A
kamaszként megélt hétköznapi gondok tetejébe valóban nem
hiányzott neki ez.
És akkor még
beszélhetünk rólad is. Van pár dolog, amit már régóta el
szeretnék mondani neked, de mivel védtem a gyerekem az esetleges
ebből fakadó hátrányoktól, eddig nem tehettem meg. Azonban
Fanni „rohamai” ráébresztettek, hogy nem szabad így
mérlegelni, az első és legfontosabb dolgom szülőként, hogy
mindenféleképpen kiálljak a gyerekem mellett.
Nem ismered ezeket a
gyerekeket, pedig 4 éve hívhatod magad az osztályfőnöküknek. Az
első évben még meg is volt benned a lendület, a tettrekészség,
a segítőkészség, a vágy, hogy egy igazán klassz
osztályközösséget hozz össze belőlük. Tudom, hogy sok a fiú
ebben az osztályban, és sejtem, hogy az átlagnál több gondod van
velük ebből fakadóan. Ahogy teltek az évek, úgy adtad fel a
célodat ami megvolt benned, mikor megkaptad őket. Alábbhagyott a
lelkesedésed és mára odáig jutottál, hogy minél előbb el
szeretnéd ballagtatni őket.
Pedagógusként elkövettél
számtalan hibát, amit emberként nem rónék fel neked, de mivel
ezt a szakmát választottad, óriási felelősséged van több
gyermek életének, fejlődésének alakulásában. Osztályfőnökként
ez a felelősség pedig még nagyobb.
Ha azt gondolod, hogy a
Fanni napokban előjött reakciója csak és kizárólag az itthoni
légkör és a mi gyerekkel való bánásmódunk következménye,
akkor javasolnám, hogy nézz mélyen magadba is.
Úgy érzed, soha nem
kivételezel senkivel? Minden gyereket az osztályban egyformán
kezelsz? Nincsenek kedvenceid? És olyan gyerekek, akik tehetnek
bármit, te már elkönyvelted őket problémás, kezelhetetlen
gyerekként és ehhez mérten is viszonyulsz hozzájuk?
Értem én, hogy nem
könnyű pedagógusnak lenni. De úgy gondolom, hogy feltetted erre
az életed, a hivatásod kellene legyen, és bármennyire nem
egyszerű, minden gyereket egyenlőként kell tudnod kezelni. Hatalom
van a kezedben, irányítod a mindennapjaikat, alakítod a
gondolkodásukat. Nem véletlenül mondják, hogy az iskola a
gyerekek második otthona. Az osztályfőnöknek ha úgy tetszik,
második szülővé kell válnia, és ahogy én szülőként nem
rangsorolnám a gyerekeim, egy tanárnak sem szabadna így
cselekednie.
Milyen érzést kelt a
gyerekekben szerinted, ha a szülőknek kell eldönteni a
papírgyűjtés vagy az osztálykirándulás kérdését?
Meggyengíted ezzel a saját és a gyerekek pozícióját is. Ha
osztályközösséget akarsz létrehozni, akkor ezt hangoztatni is
kell, nem a széthúzást erősíteni. Persze meg lehet szavaztatni
velük a dolgokat, de ha a szavazás nem vezet eredményre akkor
neked kell döntened. Ezért vagy te a felnőtt. És ezért vagy te a
pedagógus.
Elmondom én, hogy mit
éreznek az osztályodban a gyerekek. Legalábbis a nagy többség.
Úgy érzik, hogy téged nem érdekel ez az osztály, csak nyűg a
nyakadon a sok plusz feladat, inkább elhárítod magadtól a
döntéshozatalt, nem állsz ki mellettük, leadod az óráidat, mert
muszáj, de a lelkesedés, ami eleinte jellemző volt rád, már
régen hiányzik. Ha gond van velük lekiabálod a fejüket, de
megoldást vagy segítséget nem nyújtasz feléjük. Ezt érzik ŐK.
Az én gyerekem pedig azt
érzi, hogy valami miatt megharagudtál rá, és azóta még a
tekinteted is más, mikor ránézel. Nem tud olyat mondani vagy
tenni, hogy az elég jó legyen. Kiteszi a lelkét, jelentkezik a
plusz feladatokra, elmegy versenyekre, ha kell bent marad suli után,
mégsem változik vele szemben a hozzáállásod. Lehet, hogy nem a
te tantárgyad a kedvence, nem is teljesít belőle túl jól,
viszont van számtalan egyéb dolog, amiben kitűnik a többiek
közül. Én elfogadtam, és nem követelem meg tőle, hogy mindenből
kitűnő legyen. Talán itt lenne az ideje, hogy te is megtanuld
elfogadni: minden gyerek másban jó, de attól hogy valamiben
gyengébb, még nem kevésbé értékes ember.
Amiért az egyenlő
bánásmódot emlegettem az előbb, azt jól példázza a mostani
eset is, ami után Fanni rosszul lett. Először is megjegyezném,
soha nem bántottam és nem is fogom, ha rosszabb jegyet kap. Viszont
ő annyira lelkiismeretes, hogy már egy hármasnál úgy érzi,
csalódást okoz nekem, és ezt nagyon nem szeretné.
Amire még céloztam, az
igazságtalanság. Amit szintén nem tud helyén kezelni, szívesen
elmondaná a véleményét, ha nem tartana a következményektől.
Mivel azonban hallgatnia kell, előbb-utóbb azt érzi megfullad a
sok ki nem mondott szótól.
Kettest kapott. Rendben is
van, ha így teljesített és ennyit érdemelt nem szólok érte.
Ő sem idegesítette volna
fel magát ennyire, ha nincs ott egy másik gyerek, akinek a
matematika eredménye szintén kettest ért, de szépen fel lett
tornázva négyesig, mivel elvitte valakinek a leckét amikor az
beteg volt.
Úgy gondolom, ha valaki
kettest kap matekból, azt a matematika tudására vagy nemtudására
kapja, nem pedig az iskolán kívüli teljesítményére vagy
tettére. DE ha így osztályozol, akkor az én lányom is
kiérdemelte legalább a négyest a díszletfestésért, vagy a
muffin sütésért vagy bármiért, amit iskolán kívüli idejében
tett meg az osztályért. Ne értsd félre, nem kérek neki jobb
jegyet, mint amit érdemel, de azt viszont kérhetem, hogy egyenlően
bíráld el a gyerekeket az osztályodban.
Felmerült még bennem,
hogy miért kellett az én gyerekemnek jóformán másodmagával este
fél nyolcig díszletet festenie az utolsó napon farsang előtt? És
hol voltál ebben az időben te? Hogyan merted őket egyedül hagyni,
felügyelet nélkül?
Miért nem lehetett
például ezt is megoldani a teljes osztály bevonásával és a te
jelenléteddel, ezzel is erősítve az osztályközösség fogalmát?
Ezen kívül ami még
elgondolkodtatott, hogy miért nem mentél TE utána –
osztályfőnökként, aki felelősséggel tartozik a rábízott
gyerekekért – amikor rosszul lett? Miért küldted el a gyerekeket
egy másik tanárért? Miért nem néztél be hozzá, egyáltalán
kérdezted meg tőle, hogy tudsz-e segíteni? Ne adj isten
meséltetted volna el vele, hogy mi váltotta ki belőle ezt a
reakciót? Ennyire nem érdekel, hogy mi történik a „gyerekeiddel”
?
Van még számtalan dolog,
amit előhozhatnék, de azt hiszem ha már ezzel a pár mondattal
gondolkodásra késztettelek, és csak kicsit is elindította benned
a pozitív változást, a következő osztályodért (amennyiben lesz
ilyen) már nagyon sokat tettem.
Ha mindazt, ami elhangzott
támadásnak veszed és az ellenkező reakciót váltja ki belőled,
mint amire számítok, akkor sajnos el kell gondolkoznod azon, hogy
pályát módosíts. Ha a helyedben lennék, én felnőtt emberként,
pedagógusként, osztályfőnökként hálás lennék az
észrevételekért. Hiszen olyan ritkán kaptok bármilyen
visszajelzést a szülőktől, hogy inkább építő kritikaként
fognám fel, mint az ellenkezőjének.
Az én lányom már csak
pár hónapot tölt el az osztályodban, de ha a fentiek miatt
bármilyen módon másként kezeled, vagy rosszabbul bánsz vele,
vagy akár az egész osztállyal, kénytelen leszek megvédeni
őt/őket. Szülői jogaimmal élve megkeresek az észrevételeimmel
egy feletted álló embert is.
Amennyiben nem csak
javasoljátok, hanem kikötitek, hogy Fannit pszichológushoz vigyem,
természetesen megteszem. Főleg ha nem szűnnek meg, vagy esetleg
sűrűbben előfordulnak ezek a tünetek nála. Azonban édesanyaként
úgy gondolom, hogy most neki az lenne a legjobb, ha megszűnne
körülötte ez a felhajtás, mindenki (és ebbe beletartozol te is)
úgy figyelne rá oda kicsit jobban, és lenne vele szemben
segítőkészebb, toleránsabb, hogy azt ne érezze tehernek vagy
támadásnak. Lecsitulnak benne az elmúlt hónapok eseményei, és
megszűnnek a testi tünetei is.
(El fogom küldeni neki e-mailben, bár eredetileg arra gondoltam, hogy felolvasom amikor jönnek “házkutatásra”.)