Pedagógia és pánikroham

 Ezt a levelet (a tartalmából ki is fog derülni) Fanni osztályfőnökének szánom. Jövő héten kedden családlátogatásra jelentkeztek be hozzánk! Úgy érzem magam, mint akinek megkérdőjelezik a gyerekéhez való jogát, fel akarják mérni a körülményeit, és eldönteni HELYETTEM, hogy van-e szüksége a gyerekemnek pszichológus segítségére. 

Igen, vannak problémák

Fanni idegeivel mostanában. Szeretném eloszlatni azt a tévhitet,

ami a te fejedben él a mi kapcsolatunkról egymással. Nem tartom

magam elvakult szülőnek, látom a gyerekem hibáit és gyengeségeit

is. Ismerem őt és törődöm vele. Bármit meg tudunk beszélni

egymással, de nem teszem pokollá az életét a folyamatos kontroll

alatt tartással. Teret hagyok neki kicsi korától kezdve, de mindig

ott vagyok amikor szüksége van rám. Nem kell pszichológusnak

lennem ahhoz, hogy megértsem a folyamatot, ami a mostani helyzethez

vezetett nála.

Ahhoz viszont, hogy te

megértsd adok Fannihoz egy kis segítséget. Neked ő csak plusz egy

fő az osztályban, nekem pedig egy olyan ember, aki meghatározó

szereplője az életemnek. Kihangsúlyozom, hogy csak azért teszem

ezt, mert úgy gondolod nem vagyok túl közlékeny és segítőkész.

Ezt már visszahallottam, tehát nem a fantáziám szülte mondat.

Fanni rendelkezik egy

olyan tulajdonsággal, ami sajnos végigkíséri és sokszor

megkeseríti majd az évek folyamán az életét. Nevezzük

empátiának, vagy túlfejlett érzelmi intelligenciának. Ezen kívül

nem tudja feldolgozni az igazságtalanságot sem.

Elég nehéz csomagot

kapott ezzel, amit meg kell tanulnia kezelni.

Például ha a barátnői

összevesznek egymással, hiába nem őt támadják, az ebből adódó

feszültség a fentebb említett okok miatt benne csapódik le.

Lehet, hogy egy óra múlva már szent a béke az érintett felek

között, de Fanni még este is ezen gondolkodik, meghatározza a

hangulatát is.

A természetéből

fakadóan megérzi azt is, ha valaki haragszik rá vagy másképp

kezeli őt, mint a többi embert. Ki sem kell ezt konkrétan mondani

neki, elég egy pillantás vagy egy elkapott hangulat a másik fél

felől.

A többi ember legyint

erre, továbblép vagy észre sem veszi. Az én lányom lehet, hogy

hetekig ezen kattog.

Az esetleges

„pánikrohamai” önkéntelen testi reakciók részéről az

elfojtott indulatokra, a sok felgyülemlett feszültségre, a lenyelt

igazságtalanságokra.

Az utóbbi időben

összesűrűsödtek a dolgok, amik kiváltották nála ezt a fajta

testi tünetet.

  1. A továbbtanulással

    járó feszültségek. – Igen, átbeszéltünk és megbeszéltünk

    mindent ezzel kapcsolatban. Neki már az is külön stressz volt,

    hogy a többiek mind tudják mik akarnak lenni, úgy érezte, hogy

    egyedül ő bizonytalan és fogalma sincs, milyen pályát

    választana, hiszen annyi minden érdekelné. Ahogy kitöltöttük

    és eldöntöttük, hová megy tovább, nagyon megkönnyebbült. De

    addig ez a téma heteken-hónapokon át foglalkoztatta és őrlődött

    miatta.

  1. Ami egyértelmű

    dolog, ha több barátnő tartozik össze, az állandó harc egy-egy

    fél között. Hiába nem volt minden kisebb összezördülésben

    érintett, minden egyes csatározást a lelkére vett és próbálta

    elsimítani a problémákat.

Valószínűleg

nevetségesen kis dolgoknak tűnnek ezek egy felnőtt szemével, de

úgy gondolom, hogy egy kamasz gyerek életében az ilyen apró

dolgok azokban a pillanatokban életbe vágó fontosságúak.

  1. Volt egy elég csúnya

    összeveszés az egyik hétvégén az apja és a bátyja között.

    Kiabálással és egyéb dolgokkal, aminek Fanni éppen részese

    lett. Bár csak 3. félként volt jelen, de az ott történtek már

    önmagukban is nagyon fájdalmasan érintették, amire még nagyobb

    sajnálatomra másnap itthon is rátett még egy nagy családi

    megbeszélés, vita. Ezt külön-külön is nehéz lenne

    feldolgozni, de még fel sem ocsúdott az egyikből, már jött a

    másik. Ez a két nap volt az utolsó csepp Fanni poharában. A

    kamaszként megélt hétköznapi gondok tetejébe valóban nem

    hiányzott neki ez.

  1. És akkor még

    beszélhetünk rólad is. Van pár dolog, amit már régóta el

    szeretnék mondani neked, de mivel védtem a gyerekem az esetleges

    ebből fakadó hátrányoktól, eddig nem tehettem meg. Azonban

    Fanni „rohamai” ráébresztettek, hogy nem szabad így

    mérlegelni, az első és legfontosabb dolgom szülőként, hogy

    mindenféleképpen kiálljak a gyerekem mellett.

Nem ismered ezeket a

gyerekeket, pedig 4 éve hívhatod magad az osztályfőnöküknek. Az

első évben még meg is volt benned a lendület, a tettrekészség,

a segítőkészség, a vágy, hogy egy igazán klassz

osztályközösséget hozz össze belőlük. Tudom, hogy sok a fiú

ebben az osztályban, és sejtem, hogy az átlagnál több gondod van

velük ebből fakadóan. Ahogy teltek az évek, úgy adtad fel a

célodat ami megvolt benned, mikor megkaptad őket. Alábbhagyott a

lelkesedésed és mára odáig jutottál, hogy minél előbb el

szeretnéd ballagtatni őket.

Pedagógusként elkövettél

számtalan hibát, amit emberként nem rónék fel neked, de mivel

ezt a szakmát választottad, óriási felelősséged van több

gyermek életének, fejlődésének alakulásában. Osztályfőnökként

ez a felelősség pedig még nagyobb.

Ha azt gondolod, hogy a

Fanni napokban előjött reakciója csak és kizárólag az itthoni

légkör és a mi gyerekkel való bánásmódunk következménye,

akkor javasolnám, hogy nézz mélyen magadba is.

Úgy érzed, soha nem

kivételezel senkivel? Minden gyereket az osztályban egyformán

kezelsz? Nincsenek kedvenceid? És olyan gyerekek, akik tehetnek

bármit, te már elkönyvelted őket problémás, kezelhetetlen

gyerekként és ehhez mérten is viszonyulsz hozzájuk?

Értem én, hogy nem

könnyű pedagógusnak lenni. De úgy gondolom, hogy feltetted erre

az életed, a hivatásod kellene legyen, és bármennyire nem

egyszerű, minden gyereket egyenlőként kell tudnod kezelni. Hatalom

van a kezedben, irányítod a mindennapjaikat, alakítod a

gondolkodásukat. Nem véletlenül mondják, hogy az iskola a

gyerekek második otthona. Az osztályfőnöknek ha úgy tetszik,

második szülővé kell válnia, és ahogy én szülőként nem

rangsorolnám a gyerekeim, egy tanárnak sem szabadna így

cselekednie.

Milyen érzést kelt a

gyerekekben szerinted, ha a szülőknek kell eldönteni a

papírgyűjtés vagy az osztálykirándulás kérdését?

Meggyengíted ezzel a saját és a gyerekek pozícióját is. Ha

osztályközösséget akarsz létrehozni, akkor ezt hangoztatni is

kell, nem a széthúzást erősíteni. Persze meg lehet szavaztatni

velük a dolgokat, de ha a szavazás nem vezet eredményre akkor

neked kell döntened. Ezért vagy te a felnőtt. És ezért vagy te a

pedagógus.

Elmondom én, hogy mit

éreznek az osztályodban a gyerekek. Legalábbis a nagy többség.

Úgy érzik, hogy téged nem érdekel ez az osztály, csak nyűg a

nyakadon a sok plusz feladat, inkább elhárítod magadtól a

döntéshozatalt, nem állsz ki mellettük, leadod az óráidat, mert

muszáj, de a lelkesedés, ami eleinte jellemző volt rád, már

régen hiányzik. Ha gond van velük lekiabálod a fejüket, de

megoldást vagy segítséget nem nyújtasz feléjük. Ezt érzik ŐK.

Az én gyerekem pedig azt

érzi, hogy valami miatt megharagudtál rá, és azóta még a

tekinteted is más, mikor ránézel. Nem tud olyat mondani vagy

tenni, hogy az elég jó legyen. Kiteszi a lelkét, jelentkezik a

plusz feladatokra, elmegy versenyekre, ha kell bent marad suli után,

mégsem változik vele szemben a hozzáállásod. Lehet, hogy nem a

te tantárgyad a kedvence, nem is teljesít belőle túl jól,

viszont van számtalan egyéb dolog, amiben kitűnik a többiek

közül. Én elfogadtam, és nem követelem meg tőle, hogy mindenből

kitűnő legyen. Talán itt lenne az ideje, hogy te is megtanuld

elfogadni: minden gyerek másban jó, de attól hogy valamiben

gyengébb, még nem kevésbé értékes ember.

Amiért az egyenlő

bánásmódot emlegettem az előbb, azt jól példázza a mostani

eset is, ami után Fanni rosszul lett. Először is megjegyezném,

soha nem bántottam és nem is fogom, ha rosszabb jegyet kap. Viszont

ő annyira lelkiismeretes, hogy már egy hármasnál úgy érzi,

csalódást okoz nekem, és ezt nagyon nem szeretné.

Amire még céloztam, az

igazságtalanság. Amit szintén nem tud helyén kezelni, szívesen

elmondaná a véleményét, ha nem tartana a következményektől.

Mivel azonban hallgatnia kell, előbb-utóbb azt érzi megfullad a

sok ki nem mondott szótól.

Kettest kapott. Rendben is

van, ha így teljesített és ennyit érdemelt nem szólok érte.

Ő sem idegesítette volna

fel magát ennyire, ha nincs ott egy másik gyerek, akinek a

matematika eredménye szintén kettest ért, de szépen fel lett

tornázva négyesig, mivel elvitte valakinek a leckét amikor az

beteg volt.

Úgy gondolom, ha valaki

kettest kap matekból, azt a matematika tudására vagy nemtudására

kapja, nem pedig az iskolán kívüli teljesítményére vagy

tettére. DE ha így osztályozol, akkor az én lányom is

kiérdemelte legalább a négyest a díszletfestésért, vagy a

muffin sütésért vagy bármiért, amit iskolán kívüli idejében

tett meg az osztályért. Ne értsd félre, nem kérek neki jobb

jegyet, mint amit érdemel, de azt viszont kérhetem, hogy egyenlően

bíráld el a gyerekeket az osztályodban.

Felmerült még bennem,

hogy miért kellett az én gyerekemnek jóformán másodmagával este

fél nyolcig díszletet festenie az utolsó napon farsang előtt? És

hol voltál ebben az időben te? Hogyan merted őket egyedül hagyni,

felügyelet nélkül?

Miért nem lehetett

például ezt is megoldani a teljes osztály bevonásával és a te

jelenléteddel, ezzel is erősítve az osztályközösség fogalmát?

Ezen kívül ami még

elgondolkodtatott, hogy miért nem mentél TE utána –

osztályfőnökként, aki felelősséggel tartozik a rábízott

gyerekekért – amikor rosszul lett? Miért küldted el a gyerekeket

egy másik tanárért? Miért nem néztél be hozzá, egyáltalán

kérdezted meg tőle, hogy tudsz-e segíteni? Ne adj isten

meséltetted volna el vele, hogy mi váltotta ki belőle ezt a

reakciót? Ennyire nem érdekel, hogy mi történik a „gyerekeiddel”

?

Van még számtalan dolog,

amit előhozhatnék, de azt hiszem ha már ezzel a pár mondattal

gondolkodásra késztettelek, és csak kicsit is elindította benned

a pozitív változást, a következő osztályodért (amennyiben lesz

ilyen) már nagyon sokat tettem.

Ha mindazt, ami elhangzott

támadásnak veszed és az ellenkező reakciót váltja ki belőled,

mint amire számítok, akkor sajnos el kell gondolkoznod azon, hogy

pályát módosíts. Ha a helyedben lennék, én felnőtt emberként,

pedagógusként, osztályfőnökként hálás lennék az

észrevételekért. Hiszen olyan ritkán kaptok bármilyen

visszajelzést a szülőktől, hogy inkább építő kritikaként

fognám fel, mint az ellenkezőjének.

Az én lányom már csak

pár hónapot tölt el az osztályodban, de ha a fentiek miatt

bármilyen módon másként kezeled, vagy rosszabbul bánsz vele,

vagy akár az egész osztállyal, kénytelen leszek megvédeni

őt/őket. Szülői jogaimmal élve megkeresek az észrevételeimmel

egy feletted álló embert is.

Amennyiben nem csak

javasoljátok, hanem kikötitek, hogy Fannit pszichológushoz vigyem,

természetesen megteszem. Főleg ha nem szűnnek meg, vagy esetleg

sűrűbben előfordulnak ezek a tünetek nála. Azonban édesanyaként

úgy gondolom, hogy most neki az lenne a legjobb, ha megszűnne

körülötte ez a felhajtás, mindenki (és ebbe beletartozol te is)

úgy figyelne rá oda kicsit jobban, és lenne vele szemben

segítőkészebb, toleránsabb, hogy azt ne érezze tehernek vagy

támadásnak. Lecsitulnak benne az elmúlt hónapok eseményei, és

megszűnnek a testi tünetei is.

(El fogom küldeni neki e-mailben, bár eredetileg arra gondoltam, hogy felolvasom amikor jönnek “házkutatásra”.)

Tovább a blogra »