Életjel

Hiába

a lassan megérkező tavasz, nem érzem úgy, hogy a természettel

együtt én is felélednék. Folyamatosan hullámzik a hangulatom,

amit próbálok napról-napra szinten tartani, hogy legalább a saját

környezetem ne mérgezzem a pesszimista gondolkodásommal. Minden

reggel eldöntöm magamban, hogy akkor is nyugodt maradok és

megoldok mindent, ha ezt rajtam kívül senki nem támogatja, és

öntik a szart a nyakamba. Túlélni mindent, lépésről-lépesre

haladva. Minden gonddal akkor foglalkozni, amikor eljön a pillanat,

hogy nem odázhatod tovább és meg kell oldanod. Nem agyalni előre,

nem tervezgetni. Még én is tanulom ezt, hogy be is tudjam

tartani:) Feleslegesen játszod le a fejedben a jeleneteket előre,

soha nem történnek úgy a dolgok, ahogy elképzelted. De mégis, ha

valamennyire felkészülsz rá, legalább kapsz egy irányt, amit

megpróbálhatsz tartani.

Annyi

mindent kellene elmesélnem, de folyton elszalasztom a pillanatokat,

hogy leírjam őket. Akkor szeretnék írni róluk amikor

megtörténtek velem, mert az adott szituációkból fakadó

érzelmeim az idővel megkopnak, feldolgozódnak. Attól tartok, hogy

később leírva már csak tényszerű írás lesz belőle, és nem

tudom igazán hitelesen leírni úgy, hogy lásd mögötte az embert,

aki én vagyok.

Ezért

van az, hogy kevesebbet írok. És ha írok, akkor annak tényleg

súlya van, olyan dolog történik velem, amit így tudok feldolgozni

vagy segít benne, hogy átgondoljam és átértékeljem. Mivel

érzem, hogy sokan gondoltok rám és hallanátok már felőlem,

ezért megpróbálom összegezni az azóta lezajlott eseményeket.

A

nagy családi megbeszélésünk utóhatása: A vitánkat úgy zártuk

le, hogy javasoltam Ritának (Peti testvérének a barátnője),

oldjuk meg felnőttek módjára. Lépjünk túl a problémáinkon,

kezdjünk új alapokkal. Hozzunk szabályokat, amik elősegítik az

együttélésünket, osszuk be a háztartási teendőket, hogy ne

legyen később ismét egymás fejéhez vagdosás belőle.

Megegyeztünk, rábólintottunk, bocsánatot kértünk. Én tényleg

elhittem, hogy a megbeszéltek szerint élünk tovább egymás

mellett, viszonylagos békében. Erre másnap kaptam a telefont

Petitől, hogy tudok-e róla, hogy Ritáék költözködnek, mennek

albérletbe. Nagyon haragudtam rájuk, mert az egész

„megbeszélésünk” értelmetlenné vált. Több hét eltelt

azóta, hogy külön költöztek. Eleinte furcsa volt, és érdekes,

feszültséggel teli helyzeteket is hozott az új felállás. Főleg,

hogy haraggal és vita után mentek el. Meg kellett tanulnom, hogyan

kell elengednem a haragomat, kompromisszumot kellett kötnöm sokszor

még saját magammal is.

Úgy

gondolom, hogy egy ember folyamatosan fejlődik. Ha elég okos hozzá.

Nem ragadhatunk meg azon a szinten, ahová egyszer elértünk. Nem

dőlhetünk hátra, és mondhatjuk azt, hogy „Ilyen lettem, ezek a

jellemvonásaim, fogadjatok el így!”

Nagyon

sok olyan helyzetbe kerülsz az életed során, hogy önvizsgálatot

kell tudnod tartani. Rajtad áll, hogy kritikus szemmel, változásra,

javításra készen teszed ezt, vagy saját magaddal szemben elnéző

és megengedő vagy-e. Mindkettő járható út. Az utóbbi a

kikövezett, a kényelmesebb út. Én a nehezebbet választottam.

Tanulni kell a változást, figyelned kell magad akár a mások

szemével is. Éled a mindennapjaid, lépésről-lépésre haladsz. A

változás nem feltétlenül jelent rosszat! Rajtad múlik, hogy mit

tanulsz és hasznosítasz belőle, hogy jobb ember legyél…

Tovább a blogra »