SO(R)S

Na, itt vagyok, csak megvártam, hogy kinek fogok hiányozni! 🙂 Egyébként meg csak akkor írok, ha kedvem van… Kedvem az meg mostanában nincs. Az én kedvem a vevők számával emelkedik általában, vevő nincs, írás sincs… Punk-tum (elfelejtettem Szamsza, hogy kell írni)

Jó-jó megkegyelmezek nektek, akik már-már rajongóimnak vagytok mondhatók. Azok, akiknek még nincs gyermekük elrettentésként, akik már rendelkeznek egy-kettő (sok-Forgószél) gyermekkel sűrű bólogatással és együttérzéssel olvassák amik az én lányommal történtek.

Megszületett, alig vártam, hogy végre láthassam, mert a szülés után csak a csúcsos fejére emlékeztem, nem kis derültséget okozva orvosomnak, mikor megkérdeztem, hogy vajon így marad-e. Megnyugtatott, hogy csak a vákuum miatt ilyen, szép lesz, higgyem el… Nem hittem… látni akartam… Kihozták, és le volt ragasztva mind a két szeme!!! Azt a sokkot, amit akkor átéltem amikor a kezembe nyomták… Jaaa, hogy besárgult és muszáj kezelni… akkor jó, nincs nagyobb baja! 🙂 Hazatérvén a gyerekorvosnak ez nem volt ennyire egyértelmű, hetente vette a vért a fejéből (máshol nem tudta megszúrni), anyuka lefogta síró gyerekét, és elővette a régóta megtanult leckét: Nem kimutatni, hogy mennyire fáj! Végül konzultálván más orvossal is, felfüggesztettük a folytonos vérvételes ellenőrzését… A másik orvos szerint mivel neki születésétől magas a billi-rubin szintje, különösebb gondot nem fog neki okozni. A megkönnyebbülésem csak hetekig tartott, mert a folytonos orvoshoz járás nem szűnt meg. Állandó hörghurutos tünetei voltak, amit végül Szegeden vizsgáltak ki. 5 hónapos korától asztmagyanú miatt puffolnia kellett. Frankó dolog egy csecsemő szájára tejfölös dobozt szorítani… ezt is megcsináltam… mert kellett. Aztán már speciális szerkezetünk volt, ami lényegesen megkönnyítette a továbbiakat. Hál istennek soha nem lett nagyobb baja, befulladásig nem fajult nála a helyzet egyszer sem.

Miután így végig mentünk a „belső” dolgokon, valaki odafent nagyon vicces kedvében lehetett mikor neki kiosztotta a lapokat, mert osztott külső sérüléseket is. Csak hogy nehogy nyugodtan üldögéljen az anyuka és élvezze a gyermeknevelés szépségeit… Ha-ha, te akartad annyira – nesze!

Az első balesete 4-5 éves korában történt. Az apja elvitte egy játszótérre, amit akkoriban adtak át, EU szabványos, tökbiztonságos… volt, amíg Fanni be nem tette oda a kis lábacskáit. Ezen lábacskák megcsúsztak a mászókán, gyermek pedig a földön találta magát. Naná, hogy úgy esett, hogy a karja eltörjön. Szép gipszet kapott, „szép” törése volt az orvos szerint, anyuka pedig megtanulhatta, hogyan kell egy gipszes kezű gyereket öltöztetni, pátyolgatni. Miután ezt is letudtuk, megint visszatértünk „kintről-bentre”.

40 fokos lehúzhatatlan lázai voltak… nem egyszer… Csavartam a testét vizes törölközőbe…nem egyszer. A vége az lett, hogy ki kellett vetetni a manduláját. Ha már ott volt, akkor 1-et fizet kettőt kap…az orrmanduláját is kikapták. Rutinműtét! Ilyen szó nem létezik a szótáramban. Ha valamit rutinból csinálnak, az már jó nem lehet! Egyedül vártam, hogy kihozzák a műtőből (az apja állítólag sürgős munkán volt, szerintem csak csajozott), rettegtem amíg fel nem ébredt… És rettegtem utána is, amikor a vért törölgették a szájából (ez így normális anyuka! – a te anyukádat nővérke! Ez csak neked normális!)

És rettegtem amikor már ennie kellett volna, de az én gyerekem még a jégkrémet sem ette meg! Csak inni volt hajlandó… tejet… ami visszafolyt az orrán…Jó látvány volt…megnyugtató. Azt hittem, hogy valamit végzetesen elrontottak nála, soha többet nem fog enni normálisan…Na akkor fogadtam meg először, hogy nekem ettől a perctől mindegy, hogy mit eszik, CSAK EGYEN! Kiderült, hogy felülfertőződött valami vírussal…igen, a kórházban. Hazavittük, meggyógyult és evett újra rendesen.

Nem akartam hozzászólásban ilyen hosszan válaszolni erre-neki:

sicc
Khm…már az Üzletkötő is sértés a köreinkben…Területi Képviselő,jó????A kedvemért,legalább néha egy-egy esélyt nekik..hátha Én vagyok az,és csak elmennénk egymás mellett.Mekkora bűn lenne!!!

Először akkor kiáltottam fel, hogy „Jesszus, megsértettem?” amikor elolvastam a hozzászólásodat, siccem. Aztán akkor, amikor elolvastam a saját bejegyzésemet…

Tényleg kívülálló szemével olvasva elég antiszociális, érzéketlen bunkó parasztnak tűntem még a saját szememben is… Viszont annyit mentségemre felhoznék (az esetleges lázas állapotomon kívül), hogy ahogy gondolkodom a témával kapcsolatban, az egyáltalán nem látszik rajtam, mikor beszélek a „területi képviselőkkel”. Udvarias vagyok a végletekig, de sokkal becsületesebbnek érzem azt, ha kimondom, hogy esélyt sem látok az együttműködésünkre, mint ha azt mondanám, hogy még átgondolom, telefonálgasson, majd döntök, nem én döntök, megbeszélem… Az ő idejét sem pazarlom feleslegesen, fel sem csillantom előtte a lehetséges üzletkötés reményét, és nekem sem kell hasztalan köröket futnom, hitegetnem… 10 éve találnak meg jobbnál-jobb ajánlatokkal, az elején még végighallgattam őket, amiből az következett, hogy folyamatosan telefonálgattak, döntöttem-e, kell-e, jó-e… Belefáradtam ebbe… Ha bútorgyártó üzletkötője (bocsi) J területi képviselője jön ajánlattal, nem építem le ennyire gyorsan, elhiheted…

Egyébként, nekem kezd agyamra menni a blogolás… Mert képzeld, a „kishölgy”-ről egyből beugrottál nekem, és még a cipőjét is megnéztem… Amit előtte soha nem tettem volna… És gyorsan rájöttem, hogy nem lehet Sicc, mert annyira jelentéktelen cipője volt… J Tehát, ünnepélyesen megígérhetem, hogy amennyiben poros kisvárosunkba tévednél valamilyen csoda vagy véletlen vagy sors vagy karma által… Tuti nem hagylak elmenni… Megkávéztatlak – teáztatlak (búzafűgumóbigyó nincs!), lerúghatod nálam a szandálod, ha feltörte már a lábad, leülünk és majd jól nézzük egymást… J Vagyis TE beszélsz, én meg válaszolok… Nálam az a beszélgetés… J Bármikor szívesen látlak, még az e-mail címem is megadom jó szívvel, de azt nem ígérhetem, hogy üzletet is fogunk kötni… bármennyire kedvellek is téged… a számomra használhatatlan – fölösleges dolgokban nem kötök kompromisszumot. J Azért ha sértő vagy bántó volt az előző bejegyzésem, elnézésedet kérem…  

Én ázok, Te ázol, Tejázok!!! Na, ez másnál nem nagy szám, de én csak végszükség esetén iszom. Ha jól bele akarnék gondolni, ennek is meg van az oka, ami exférjhez kötődik, de én jól nem gondolok bele:) 30 fokban jó egyébként megfázni, mert nem kell betakarózni ahhoz, hogy izzadj! 🙂 Egyfajta kábulatban éltem túl a tegnapi napot, ami mára sem múlt el… Dolgozom… Jah, itt a gépnél…. Írom a blogomat… Most ez a munkám:)) De néha nem kerülhetem el, hogy a véletlenül betévedt embereknek felfedjem a valódi ittlétem okát, miszerint ha bútort akarnak a legjobb helyre jöttek… Ritkán jönnek…:)

Deeeee, az előbb volt itt egy „kishölgy”…. Igen-igen! Nem-nem! Secc-perc alatt rájöttem, hogy neki bizony én nem adok el semmit! Mert Ő akar NEKEM!!!! Ha-ha… Na, ahhoz korábban kellett volna kelned kisanyám! Saját magam neveléséből adódóan igyekszem ám azért kedves és érdeklődő lenni….

• 
  

  Nagyon jó minőségű pálinkáink vannak! (Igen, jól olvastad!) – mondja ő szerényen.

  
  
• 
  

  Utáljuk a pálinkát! – mondom én hiper-szuper kedvesen. Kifejlesztettem magamban a képességet, hogy két perc alatt leépítsek valakit, aki számomra nem érdekes. Nem vesztegetem a drága időm (amit ráadásul blogolással is tölthetnék) felesleges körökre…

  
  
• 
  

  El tudom küldeni e-mailben az ajánlatainkat! – ez nem adja fel basszus! Drasztikusabb és célravezetőbb utat kerestem a tőle való megszabaduláshoz.

  
  
• 
  

  Jézusom! Ráadásul méregdrágák is! – jegyzem meg, hátha rájön végre, hogy velem aztán rossz lóra tett!

  
  
• 
  

  Akkor kapok egy e-mail címet? – folytatja, mert a kollégám a drága már előttem elbeszélgetett vele és megígérte neki….

  
  
• 
  

  Nem fog minket érdekelni, de nyugodtan küldje el! – mondom, miközben már a másik hang a fejemben leüvölti a fejét, hogy takarodj már ki innen legyél oly kedves.

Kiment, a kollégám felírta a címünket neki, hagytam, mert így hamarabb szabadultam…

Jaaaa, és kedves volt, mert megkérdezte, hogy allergiás vagyok vagy CSAK meg vagyok fázva????? Allergiás bazd+ az összes üzletkötőre, akik bezzeg megtalálnak minket a qrva jó és kihagyhatatlan ajánlataikkal, miközben vevő egy szál se, de nekem az lesz az első dolgom, hogy repiajándékba baromi drága pálinkát vegyek…. A kinek is?????? Ez nem italkimérés, itt nincsenek olyan partnerek akiknek ajándékozni lehetne, de ha lehetne se vennék 5.000 -ért pálinkát!!!!!

Tegnap már leépítettem egy nőt, aki valami internetes szarságot akart nekem eladni, potom 25.000 – ért évente…. Annak is élből megmondtam, hogy ne fárassza magát…. Elég nekünk amink van hirdetésileg…. Ő meg nyomta az előre betanult szöveget…. ÁÁÁÁÁ! Ha éhen halnék se mennék el ilyen helyre dolgozni!!!! Mert ha nekem valaki azt mondaná, hogy kösz nem…. akkor én udvariasan megköszönném és lelépnék…. Biztos nem kötnék egy üzletet sem…. Főleg, ha olyannal találkoznék össze, mint ÉN :)))) És most visszadőlök a romjaimba…. és TEJÁZOK!!! Ehhhh…..brrrrr…. 🙂

Nahát! És még egyszer hát naaaaa! Alant megpróbálkoztam végre azzal foglalatoskodni, amiért valójában a blogot indítottam… Cseppet sem egyhangú életem történéseinek valamilyen – irodalminak csak nagyon jóindulattal nevezhető és sajnos csak ritkán humoros – formába öntésével. Deeee! Nem tudok kivetkőzni magamból, és ismét elvágtam a vénámat ami az írói lenne…. Olyan történt ma velem, hogy azt muszáj leírnom! Nagy ráérő időmben ami nem a munkanélküliségemből fakad, hanem a munka nélküliségemből, ma sem mulasztottam el felkeresni itt az nlc-n a kedvenceimet. Így aztán mint mindig: betévedtem Eliana Szöszmókjaiba…. Rendesen elszórakoztam az írásán, még hozzá is szóltam, mert ugye írásban nem bírok ám a számmal…

Megindultunk hazafelé a munkahelyről, mikor is az autóm sípolva jelezte hülye gazdájának, hogy hát tankolni kéne… Befordultunk az első útba ejthető benzinkútra, nehogy már a pusztába ragadjunk az üres tank miatt… Kollégám szokott tankolni, mivel én nőből vagyok és nem érintettem még kútfejet (ha egyáltalán így hívják) soha életemben, meg egyébként is nekem kell fizetni, mivel az én autóm… Tehát gyanútlanul bementem, elviccelődtünk a kutassal, hogy a tök üres kúton biz az az egy az én autóm… Lévén ma áremelés volt, szerintem örültek hogy valakit végre kiszolgálhatnak, mert elkezdte kérdezgetni nincs-e még szükségem valamire?

 -Magnum jégkrém ebben a jó időben? – kérdezte. (Hideg van nálunk is, igen. De nézzük el neki, vicces akart lenni.)

-Köszi nem – válaszoltam én, a bőbeszédű.

-Akkor egy sorsjegyet? – reménykedve nézett rám.

ÉÉÉÉÉÉÉÉÉsssss igen! Gondoltátok volna, hogy van ilyen? Én megmondtam nektek! A sors! Bizony!

Mert nekem aztán nem az ugrott ám be erről a kérdésről, hogy mit nyerhetek vele, mert én azt már tudtam! Egyből Elianára gondoltam, hogy ő nyert egy ilyen bigyóval, és nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne röhögjek fel hangosan!  Aztán imádkoztam, hogy ne nyerjek üdítőt én is, mert akkor majd jól postára adom neki az enyém sorsjegyet növelve esélyeit ama bizonyos hőn áhított Liba-Leon – ra! Büszkén jelenthetem, hogy NEM nyertem!  A kutas szerintem hülyének nézett, embert még így örülni nem nyertes szelvénynek tutira nem látott… Csendben megjegyezte, hogy beküldhetem ám… Én meg a szavába vágva benyögtem nagy vigyorgásom közepette, hogy tudom… És kisétáltam és egész úton hazafelé ezen mulattam. Mert mekkora az esélye, hogy pont ma olvastam nála erről és pont ma pont egy ilyen nyerős kútnál állunk meg tankolni???? Naaaaa? Hát ekkora!

Tehát Eliana! Van nálam egy esélyed!

Nézte a férfit, és nem értette, hogy került hozzá ilyen közel. Hogy engedhette magához ennyire közel, hiszen a napokban még a templomban imádkozott István gyógyulásáért. Ő aki soha nem tudott, soha nem járt templomba. Most meg a legjobb barátja lakásán van, akit még pár hete egyenesen utált. Semmi vonzót nem talált benne, ellenszenves volt a modora, a stílusa, a kinézete… „Mit keresek én itt?” – kérdezte magától már századjára. Pedig tudta a választ. Menedék… Szavak, amiket mindig is szeretett volna hallani egy férfi szájából. Elvarázsolta az udvarlása. Elmenekült a soha végig nem gondolt gondok elől. Tudatában volt István betegségének, de szembesülni azzal teljesen más volt. Kórház, átültetés, remény, kételyek… Tőle kért segítséget, hogy István mellett lehessen. Hiszen a legjobb barátok. Minden perc késedelem számíthat, legalábbis akkor úgy gondolta. Romantikus elképzelései voltak, amik nem a valóságból táplálkoztak… Ha mellette lehet megkönnyíti neki, meggyógyítja a jelenléte, minden ugyanolyan lesz, sőt sokkal jobb, mint előtte. Kétségbeesve kereste a megoldást, hogy a legrövidebb idő alatt eljuthasson a szomszéd városba, s az egyetlen, aki ezt megvalósíthatta pont Ő volt. Így kezdődött…

Minden percben vele volt, amit nem István ágyánál töltött. Akkor még csak a barátot, a segítő kezet látta benne. Megérintette a halál lehetősége, amikor látta Istvánt legyőzhetetlen lázban vergődni. Cserélte a homlokán a borogatást, miközben a férfi, akit szeretett tehetetlenül vacogott annyira, hogy az ágy rázkódott alatta, és sokszor eszméletlenségében annak sem volt tudatában, ki fogja a kezét. Dühös volt és reményvesztett. Haszontalannak érezte magát, a romantikus álom, hogy a jelenléte mindent elfeledtet, darabjaira hullott. Kimenekült a kórházból egy helyet keresve, ahol megnyugodhat háborgó lelke. Félve ment be a templomba, idegennek érezte magát és nagyon kicsinek a hatalmas kupola alatt. Leült és elmondta az egyetlen imát, amit ismert. Remélte, ez is elég lesz. Megígérte, ha István meggyógyul, bármit megtesz, csak még most az egyszer segítsen. Potyogtak a szeméből a könnyek, és lassan kimosták a lelkéből a fájdalmat. Megnyugvásért tért be, de megvilágosodott. Ő nem akarja ezt az életet! Nem így akar élni. Félelemben, fájdalomban, tehetetlenül végignézve, hogy a férfi szervezete lassan feléli tartalékait. Azt már tudta, hogy ez a műtét nem sikerült. Tudta, hogy a remény a közös gyermekre hosszú időre ismét elveszett, hiszen nem kockáztathatták meg, hogy ne legyen egészséges. Nem akarta megvárni a következő „donor-riasztást”, nem akarta még egyszer ugyanezt végigélni. Önző volt, de a saját életét akarta élni. A lelke mélyén már tudta, hogy elhagyja őt. Amint megerősödik annyira, hogy hazatérjen, addig viszont mellette lesz és támogatja. A fájdalom, amit okozni fog neki még így sem lesz elkerülhető. Kegyetlen csatákat vívott a saját lelkiismeretével, mert ugyanazt készült elkövetni, amit a saját anyja csinált egykor. A bajban hagyja el az embert, akit szeretett. Az sem enyhíti bűnét, hogy ő megvárja a felépülését.

Olyan izén érzem magam mostanában… A szavak nem fogytak ki belőlem, csak nem tudtam betűkké formálni őket… Sőt, annyi minden kavarog bennem, annyi érzés. A legfontosabb a leveledben írtak drága… Azt hiszem, az épített bennem gátat, azért nem írtam eddig. Megdöbbentett, hogy zavar a nyilvánosság… Nem akarom azt sem, hogy kényszernek érezd a hozzászólásokat… Hülye dolog ez, mert pontosan tudom, hogy soha nem lesz belőlem ÍRÓ, a késztetés a megmérettetésre mégis bennem van. Vágyódom az elismerésre, a kritikákra olyan emberektől, akikkel soha nem találkoztunk, csak az írásainkból merítjük „barátságainkat”. Írhatnék csak magamnak… írhattam volna úgy, hogy soha nem tudod meg… Titkos blogot is vezethetnék… De eddig sem voltak titkaink, nem akarom most elkezdeni… Azt gondoltam, úgy éreztem, hogy velem együtt örülsz. Az írásaimra kapott értékelés, a hozzászólások simogatják a lelkem, választ adnak kicsit arra, ami lehetnék…

Nem teregetem ki a magánéletünket, csak amennyire szükségesnek tartom. Ezzel nem veszek el az értékéből, megmaradnak kettőnknek a csodálatos pillanataink. Abba akartam hagyni az egészet, miután olvastalak… Hiányozna, ezért nem teszem. Lehet, hogy ki vagyok éhezve az életemből eddig száműzött – még ha felszínesnek is számít – kapcsolatokra. Nem tagadhatom meg magamtól az esélyt, hogy nyissak más emberek felé. Érthetetlen ez, még nekem is 🙂 Hiányoznának Szamóca, Sicc, Eliana életének történései. Csodálom, ahogy írni tudnak, miközben bosszankodom a felismeréstől, hogy én így soha nem fogok… 🙂 Imádom a „beszélgetéseinket” Szamszával, valahogy úgy érzem, hogy egy hullámhosszon vagyunk… Kevés emberről mondhatom el ezt a körülöttem élőkből… Mindennek ellenére a te helyed a szívemben, a lelkemben megingathatatlan. Amellett, hogy a szerelmem, a társam vagy mindenben, mindig TE leszel a legjobb és egyetlen barátom is! 🙂

Feloldalak a kényszer alól, hogy hozzászólást írj! (Bár eddig sem vártam el….) Elég ha olvasol, és este elmondod a véleményed, vagy csendben megjegyzed, hogy „olvastalak”. Neked nem kell írnod, te tudsz beszélni édes…:) A gondolataidra, a véleményedre, a kritikádra azonban szükségem van… Mint ahogy rád is… Még 50 évig!! 🙂

 Kérdés: Úgy hallottam, hogy az aerobikus testedzés  meghosszabbíthatja az ember életét, igaz ez?
  Válasz: Az ember szíve nem dobog örökké. Ne pazarolja testedzésre a szívét! Idővel minden elhasználódik. Ha felgyorsítja a szívdobogását, attól nem fog tovább élni; ez olyan, mintha azt állítanánk, hogy meghosszabbíthatjuk a kocsink életét azzal, hogy száguldozunk vele! Sokáig akar élni? Akkor szunyókáljon gyakrabban!
  K: Egyek kevesebb húst, és több zöldséget, gyümölcsöt?
  V: Meg kell értenie a logisztikát. Mit eszik a tehén? Szénát és kukoricát. És mik ezek? Zöldségek. Így a steak nem más, mint egy nagyon effektív mechanizmus arra, hogy zöldségek kerüljenek a szervezetbe. Gabonafélékre van szüksége? Egyen csirkét. A marhahús kitűnő forrása a mezei fűnek. És egy sertésszeletben megtalálható a javasolt napi zöldségmennyiség 100%-a.
  K: Csökkentsem az alkoholfogyasztásomat?
  V: Dehogyis. A bor gyümölcsből készül. A brandy desztillált bor, ami azt jelenti, hogy kivonják belőle a vizet, így még töményebb formában juthatunk gyümölcshöz. A sör pedig gabonából készül.
  K: Mik az előnyei a rendszeres testedzésnek?
  V: Egy előnye sincs. Az én filozófiám: az a jó, ha nincs fájdalom!
  K: Az olajban sült ételek károsak?
  V: NEM FIGYEL RÁM!!! Manapság növényi olajban szoktak sütni. Hogy lehetne az káros, hogy még több zöldséghez jutunk ezáltal?

  K: Felülésekkel meg lehet szabadulnunk az úszógumitól?
  V: Biztos, hogy nem! Amikor igénybe vesz egy izmot, az nagyobb lesz. Akkor kell felüléseket csinálnia, ha nagyobb hasat akar!
  K: A csokoládé káros?
  V: Megőrült? Kakaóbab! Az is zöldség!!! 
   K: Az úszástól jó alakja lesz az embernek?
   V: Ha az úszás jót tesz az alaknak, akkor magyarázza meg nekem a bálnákat.
  K: Fontos, hogy az ember formába hozza magát?
  V: Hé!  A “kerek” is egy forma!
Remélem, ezzel tisztáztuk az összes étkezéssel és testedzéssel kapcsolatos félreértéseket.
És ne felejtse el:
Az élet NE egy sír felé vezető biztonságos út legyen, hanem bukfencezzünk végig egy üveg borral az egyik kézben, egy csokival a másik kézben, és közben ordítsuk: Micsoda buli volt!!!
ÉS……
Azoknak, akik állandóan amiatt aggódnak, hogy mit egyenek, itt az összefüggés a táplálkozás és az egészség között. Megkönnyebbülés végre megtudni az igazat a sok téveszme olvasása után.
1. A japánok nagyon kevés zsírt fogyasztanak, és kevesebb náluk a szívinfarktus, mint a magyaroknál.
2. A mexikóiak nagyon zsírosan étkeznek, és kevesebb náluk a szívinfarktus, mint a magyaroknál.
3. A kínaiak nagyon kevés vörösbort fogyasztanak, és kevesebb náluk a szívinfarktus, mint a magyaroknál.
4. Az olaszok sok vörösbort isznak, és kevesebb náluk a szívinfarktus, mint a magyaroknál. 
5. A németek sok sört isznak, sok kolbászt esznek, és kevesebb náluk a szívinfarktus, mint a magyaroknál.
Mi ebből a tanulság? 

 Tegnap este, miután 3 felnőtt és a gyermekem együtt 1,5 óráig próbálkozott összehozni a matek kompetencia felmérőjét és így is csak 4-est tudtunk produkálni, a matektól meggyötört agyammal megnyugvást kerestem a számítógépemnél.

Amikor bejelentkeztem msn-re, megdöbbenve láttam, hogy a bútorbolt be van jelentkezve…. Pillanatokig csak néztem, és nem értettem…. Mert én emlékeztem rá, hogy kikapcsoltam a gépet, mielőtt eljöttünk… Vagy mégsem? Vagy akkor mi a franc van… Peti rámnézett, és csak annyit kérdezett: – Menjünk?

– Igen! – mondtam, és próbáltam leküzdeni a gombócokat a torkomból.

20 perc az út a munkahelyemig, de én az alatt a húsz perc alatt a képzeletemben már a rendőrökkel is beszéltem…. elképzeltem az üzletet romokban…. Mert nem tudom legyűrni a természetem, alapból mindig a legrosszabbra gondolok… Most épp arra, hogy ismét betörtek…(Mert a nyitásunkat követő héten valóban arra jöttünk reggel dolgozni, hogy betörtek hozzánk)  És a zseblámpa helyett a gép monitorját használják világítani….

Odaértünk, benéztünk az ablakon, látunk-e fényt… Sötétség…

– Bemenjünk? – kérdezte Peti.

– Persze! – feleltem, pedig a hátam borsózott a gondolattól, hogy mi van, ha mégis van bent valaki…

Körbejártuk előbb a boltot, megnéztük az ajtókat, és csak ezután merészkedtem be…. Az irodában minden rendben, ajtót zárva, gépet kikapcsolva találtuk….

– Beragadt az msn! – mondta Peti.

– A kva anyukáját! – gondoltam én.

Párom egy hős, végigment azért a bolton, körbenézett mindent… De én még hazafelé sem tudtam megnyugodni…

Betörés most csak a nyugisan eltölteni akart estémben történt…. Elég volt az izgalmakból! Egy teljesen hétköznapi ember vagyok, nem élhetnék esetleg úgy?

 Természetesen az elkövető két személy Gábor munkatársam és én 🙂

Gábor felmegy az emeletre, mert megjegyeztem, hogy nagyon sok légy hever a padlón öntudatlan állapotban… Lejön kis idő múlva:

– Összesöpörtem őket…. és megszámoltam…. 43 db egész légy, meg egy csomó szétesett ahogy söprögettem… – mondja kissé felháborodva a legyek számán…

Én meg vigyorogva: – Én mondtam, hogy kurva sok van…. Csak tudnám, hogy miért ott akarnak megdögleni… Olyan, mintha direkt ott gyülekeznének….És miért döglenek meg?

Gábor: – Ja, biztos ott melegebb van… És nem kapnak levegőt vagy mit…

Én: – Tudom már! Azért mennek fel, mert ott vannak a konyhák… És a hülyék azt hiszik, hogy akkor itt valaki biztos főzni is fog….

Gábor: – És aztán nagy csalódottságukban éhen halnak….

Tegnapi értelmes beszélgetésünket olvashattátok…:) Várhatjátok a következőket… Amíg együtt dolgozunk, biztos megváltjuk még ilyen formán a világot :))